Másnap reggel már az ágyamban ébredtem és ez az egész olyan volt, mint egy rossz álom. Vajon valóban megtörtént?
Pakolok és indulok a suliba. Tuti hogy nem volt álom ebben biztos vagyok! Vajon hozzám szól ma Naoki vagyis… Kyuuketsuki igazgató úr. Biztos érdeklődik a toll iránt, és hogy adjuk vissza az iskola kulcsát de ez nem fog menni. Nem fogjuk visszaadni mert az biztosan állíthatom hogy mi még a kísértetházba visszatérünk. Nem csak suli közben… éjszaka.
Találkozok a lányokkal és hirtelen eszembe jut:
- Lányok! A hegedűm?
- Mi van?- Mei
- A hegedű… hát persze de… Ai te hogy mentél haza?- Karin
- Fogalmam sincs.
- Ezt meg hogy érted?- Mei
- Azt hiszem elájultam és mire felébredtem már az ágyamban keltem.
- Vajon ezek után mit szol az igazgató?- Tami
- Ki tudja, de nem igazán akarok vele találkozni - mondtam
- Pedig ma lesz hegedű – Karin
- Tudom. Csak túlélem.
- Csak viselkedj természetesen és észre se veszi – Mei
- Te nem tudod mi folyt odafent. Majd elmondom délután. Úgyis péntek van aludjunk annál aki hazavitte a tollat és a kulcsot. Amúgy ki vitte haza?
- Én!- Mei
- Ok, de senkinek semmit erről a dologról - jelentem ki
- Azért mi se vagyunk hülyék Ai!- Karin
- Tudom, de azért biztosra megyek! 
Hegedű óra az első. Vajon mi lesz hogyha bejön a tanár? Vagyis… Naoki alias Kyuuketsuki igazgató úr.
- Sziasztok gyerekek!- köszönt
Még hogy gyerek… höhh… tegnap még csak 5 év volt közöttünk. Aljas kis szerelmes!
- Ma Arasuki Sango-tól tanuljuk meg a „mert szeretem” című művét… Ai! Hol a hegedűd?
Mi az hogy hol a hegedűm? Mintha nem tudná. Bosszút állok! Na meg állj! Hogy lehet valaki ilyen?
- Nem találom – mondtam nagy nehezen
- Akkor gyere vissza és keresd meg!
Mindenki rám néz, hogy miket beszél hozzám a tanár, bár Karin, Tami és Mei tudták miről van szó. És én is. Tudtam, hogy vissza fogunk jönni ide. Még ha nem is akarok akkor is muszáj lesz. Hogy mi fog kisülni belőle azt nem tudom. Ja és a „mert szeretem” című műt tanuljuk? Vajon miért? Volt képe ezt választani?! Azt hittem bízhatok benne mint tanár, de mint valami démon… hát inkább félek tőle. De miért? Végül is semmit nem tett… akkor miért húzom fel magam a történteken?
Ez egyszerűen felháborító! Válaszolni se tudok rá de mégis kellene valamit mondani mivel ha nem mondok az azt jelenti hogy máris megadtam magam. Mi? Nem! Dehogy adtam meg magam!
- Rendben!!! - válaszoltam erősen vissza rá
Láttam rajta hogy meglepődött. Mondjuk… ez csak a javamra válhat valahogy. Főleg ha nem számít rá.
Óra végére megtanultuk a művet. Nem hosszú de gyönyörű! Vajon mit jelenthet? Jó jó ez hülye kérdés mivel azt mondta nekem, hogy… szeretlek, de én ekkor sem érzek így! Ő egy vámpírszerűséges szörnyűség. Összezavarodtam… járkálnak a gondolatok a fejemben, és azt sem tudom, hogy mihez kezdjek. Megígértem magamnak hogy visszavágok már csak az a kérdés, hogy hogyan.
- Ai! Holnapra tőled kérem ezt a művet énekelve!- Naoki
- Mi?- kérdeztem
- Jól hallottad! Hisz a szerelem mindent legyőz. Nem?
- M-mm…- egyszerűen nem tudtam rá válaszolni
- Sziasztok! Szia Ai! - köszönt
- Viszlát Mr. Drakula!!! Köszöntem vissza eléggé mérgesen
Mikor a drakula szót kiejtettem a számon akkor egy pillanatra megállt. Hátra akart nézni de aztán mégsem tette meg és ment tovább.
Most nem akartam a lányokkal hazamenni. Sőt ma egyedül jövök vissza a kísértetházba. Lehet nagy vállalkozás de nem érdekel! Otthon megírom a „mert szeretem” című mű szövegét és olyan ötöst kapok rá, hogy csak lesni fog! Ja és hogy, hogy tanultam meg a számot hegedű nélkül. Van póthegedű… ez eléggé egyszerű de csak órára. Haza már nem hozhattam. Ez természetes.
Lassan készen lettem a szöveggel és a dallammal is. Itt a dalszöveg:

Egy világ omlik össze bennem, ha rám gondolsz,
Fáj a gondolat, hogy rád gondolok.
Érts meg hát, hogy nem értelek,
Érts meg, hogy nem szeretlek!

Refr:
Utállak! Gyűlöllek!
Nem érdekelsz, s nem is szeretlek,
De egy gondom akad talán…
Hogy mégis imádlak.

Egy elveszett út az életemben,
Egy elveszett érzés mélyen a lelkemben.
Nincs ki út ebből a börtönből,
Kérlek, szabadíts ki valahogy! Valahogy! Valahoooooogy!!!

A gyűlöletem mélyről fakad,
A te fájdalmas szerelmed miatt!
Felejts el! Fogadd el!
Meg akarok szabadulni tőled!

Refr. 2×

Érzem ez az érzés, mélyről fakad
Értsd meg én nem vagyok egy gondolat.
Tudom jól hogy szeretsz,
És sajnos én is szeretlek!

Ez egy rémes szerelem!

Hát ez lenne az. Valahogy annyira természetesen könnyedén jött a szövege. Teljesen beleéltem magam. Pedig még ha beleéltem magam se tudnám így megírni mivel nálam nincsenek ilyen érzések.
Ideje menni a kísértetházba. Vissza kell szereznem a hegedűmet! Bármi áron! A nélkül vesztesnek érezném magam Naoki-val szemben. Azt viszont nem hagyom! Indulok is.
Nem annyira hosszú sétálás után odaértem. Már nem volt bennem annyira az a félelem, mint a múltkor a lányokkal. Mégis tartottam egy icipicit bemenni.
- Nem félek! Legyőzöm Naoki-t!- bíztatom magamat
Szembenéztem az ördöggel! Most már nem volt rám olyan hatással, mint tegnap. Hála az égnek bár azért eléggé feszült voltam. Nem könnyű egyedül bejönni ebbe az épületbe, de engem nem félemlített meg. Rohantam fel a lépcsőn, ahogy csak tudtam és még magasabbra fel, fel a tanári szobába. Bíztam benne, hogy majd ott találom meg a hegedűmet. A mai estét arra szánom, hogy megkeressem a hegedűmet. Saját erőmből jöttem ide és a saját erőmből, fogom megkeresni. Senki se fog megakadályozni! Ezt megígérhetem.
- Hol van? Hol van? Itt kell lennie - mondogattam- ebbe biztos vagyok! Biztos! Biztos!
- Mit keresel?- kérdezte valaki
- Hm? Wáááááá!!!!!!- sikoltottam
Egy szellem állt mögöttem. Semmire se tudtam koncentrálni. Még az hogy egy szellem… valaki elképzeli… de ez annál ezerszer rosszabb volt. Azt látni kell… vagy inkább mégsem. Viszont megmondtam hogy semmi sem állíthat meg.
- Megtalálom!
- Mit? Csak nem a drága hegedűdet?
- Mond meg hol van!
- Vigyázz a szádra! Én bármikor megölhetlek.
- én meg bármikor legyőzhetlek!- És szaladtam ki a tanáriból a szellemen keresztül egészen le a termünkig. Félig meddig csukva volt a szemem. Másrészt azért a termünkbe, mert először ott kerestük nem volt ott. Aztán Naoki megemlítette hogy gyere vissza. Mivel egy ekkora intézményben nem találnám meg ezért kizárólagosan csak a terem jutott az eszembe.
- Kérlek istenem, legyen itt! Nem bírom ki tovább! Ááááá!
Egy láthatatlan kést szúrtak belém hátulról. Egy kicsit átható szóval nem okozott belső sérülést viszont elégé elvéreztem.
- Ott van! Hagyj békén! Megszerzem!
Olyan gyorsan, ahogy csak tudtam sétáltam be a padomig, hogy megszerezhessem a hegedűmet közbe támadtak. Apró tűkkel dobáltak, meg ami nagyon fájt, ahogy belém hasított.
- Megvan!
Erőt szedve magamon igyekeztem a másik teremajtón kisétálni az aulába. Éppen hogy kiértem a közepére és akkor eszembe jutott Naoki! El kell énekelnem a dalt. Már nem bírom tovább. Kezdtem is…
- Egy világ omlik össze bennem, ha rám gondolsz,
Fáj a gondolat, hogy rád gondolok…
Énekeltem csak énekeltem! Túlságosan fájtak a sebeim. Le kellett csillapítani! A dal közben valami a lépcső tetején feltűnt. Mire véget ért a dal lejött a lépcsőn én meg elordítottam magam:
- NAOKIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Naoki, segíts… kérlek - mondtam és odajött hozzám
- Ai! Igazad van… ez egy „Rémes Szerelem”!
És akkor egyre közeledett és közeledett. Már leheletnyire voltunk egymástól és akkor is csak közeledett felém mikor már az ajkaink összeértek már nem volt visszaút… valójában nem is akartam elmenni. Ki is mondom… megcsókolt. A lágy ölelése a nagy kezei. Már nem is éreztem, hogy fájnak a súlyos sebeim. Mintha gyógyító hatással lenne rám viszont tudtam hogy azok a sebek még mindig ott vannak és talán bele is halhatok. Ott akkor azt gondoltam nem számít. Amit abban a percben átéltem az mindennél jobb érzés volt.
- Ai! Mond, ki kérlek, hogy szeretsz - mondta
- …én… rémes hogy szeretlek! Rémesen szeretlek de…
Éreztem, hogy az arcomon pár csepp könny végig csurog. Nem tudtam sírni annyira rosszul voltam. Onnantól már nem is emlékszem hogy mi történt velem.