- Renée! Nem láttad a támadód arcát? Ha egyáltalán támadó volt.
- Sajnos nem. A fekete ruha eltakarta az arcát és sötét volt az éjszaka.
- Értem.
Kisebb párbeszédszünet következett.
- Cosette! Éhes vagyok.
- Én is. Gyere! Először megkóstoltatom veled az állatvért – mondta mosolyogva.
- Állatvédő vagyok.
- Már nem hiszem, hogy az lennél, ha életben akarsz maradni, mert ha nem jutsz vérhez fájdalmaid lesznek, majd meghalsz.
- Az előbb mondtad, hogy halhatatlanok vagyunk.
- Igen, ha folyamatosan vérhez jutunk. Ez az egyetlen mód a halálhoz. Ennek az a baja, hogy hiába akar valaki meghalni a teste ellene reagál és előjönnek az ösztönei. A vadászat.
- Ez elég durva.
- Ja-ja. Na most legyünk csöndbe.
Cosettel egy nyúlcsaládot pillantottunk meg. Ez a vadászat dolog vagy mi nekem még nem fekszik szóval két nyulat hozott.
- Hogy tehetted ezt? Szegények! Mi ez a jó illat?
- A vér illata. Nyugi én is sajnálom őket.
Elképesztő. Ahogy belemélyeszti a fogait és élvezi amit tesz.
- Nyugodtan! Már nem él szegény. Ne vesszen kárba a vére – mondta.
- Jó.. rendben.
Annyira jó illata van. Elcsavarja a fejemet. Megpróbálom.
- Hm… - élveztem az édeskés ízt.
Csodálatos! Elképesztő érzés! Nem akarom abbahagyni! Kell még! Még!
- Renée! Elég! Már nincs szegényben! Hallod? Hagyd abba! Uralkodj magadon!
- Ez… jó! Még!
- NEM! Meg kell tanulnod uralkodni magadon, vagy embereket is akarsz ölni?
- Mi? Nem, de ha olyan finom.
- Tudod mit! Az emberi vér még finomabb!
- Komoly? Te ittál már?
- Csak párszor. Szükségünk van rá néha. Állatin nem lehet elélni. Ez csak csillapítja. Nem vészes ez, csak nem szabad túl sokat, mert abból bajok lehetnek.
- Milyen bajok? – érdeklődtem.
- Elvadulás! Akár a testvéredből is kiszívhatod minden vérét.
- Nem szeretném.
- Ezt gondolom – nyugtatva.
- Mióta vagy vámpír? – tértem ki egy másik témára.
- Még csak húsz éve.
- Az kevés? – furcsálltam.
- Azt meghiszem. Vannak ötszáz éves vámpírok és még ezer évesek is.
- nem unják meg az életet?
- Dehogynem! Ezért van belőlük kevés.
- Értem. Na én mentem is. Holnap itt leszel?
- Aha! Addig tapasztald ki az erőidet. Ok?
- Ja és köszi mindent.
- Szívesen és óvatosan hazafelé!
- Meglesz. Szia!
- Várlak holnap! – fejezte be a beszélgetésünket.
Tényleg vámpír lennék? Állatvért ittam, aminek kimondhatatlanul finom íze van, piros a szemem és erőim vannak. Most már biztos. Erők! Eddik a gyorsaság és az erősség. Kíváncsi vagyok mik lesznek még és hogy négy vagy öt van-e.
- Szia Nina! Megjöttem.
- Végre! Hol voltál? – támadott le kérdésével.
- Csak elszaladtam az erdőbe és beszélgettem valakivel, aki tudja mi a bajom.
- Tényleg? Ne állj az ajtóban! Gyere be! Mit kerestél te az erőben kezdjük ott?
- Csak egy kis nyugalomra vágytam.
- Megvolt?
- Aha.
- És mit mondott az a valaki? Auu, de hideg a kezed.
- Nem érzem, hogy hideg lenne és ez valószínűleg azért van, mert vámpír vagyok.
- Hogy micsoda? Ne szórakozz velem! Halálra aggódtam magam miattad és most azzal jössz, hogy vámpír vagy.
- Kérlek, Nina hidd el! Szerinted miért van piros szemem, hosszú hegyes szemfogam és fehér bőröm? – kérlelte, hogy higgye el.
- Mégis, hogy történt ez? – kérdezte a sírás határán.
- Úgy, hogy tegnap este aki megharapott egy vámpír volt.
- Mi van, ha következőnek engem akar?
- Azt nem hiszem. Valószínűleg csak engem akart. Ki fogom deríteni, hogy ki volt az.
- ’A nővérem vámpír. Vámpírok nem is léteznek.’
- De igen. Léteznek.
- Mik?
- Vámpírok.
- Nem kérdeztem, hogy léteznek-e vagy sem. Honnan tudtad? ’ Honnan tudta?’
- Miért kérdezed kétszer, ho… - akadt el a szavam.
Nina közelebb jött mikor meghallotta, hogy elakadt a szavam, majd megszólalt.
- Mi van?
- Képességeim is vannak.
- „Képességeim?” Akkor több is van?
- Igen. Eddig gyorsaság, erősség és gondolatolvasás.
- Három is? Mellesleg mostantól a gondolataimat fogod lesni, vagy mi?
- Négy, vagy öt erőnek kell lennie és biztos, hogy lehet szabályozni a gondolatolvasást is.
- Mit lehet még szabályozni?
- A véréhséget. Azért viselkedtem reggel olyan furcsán, mert éhes voltam vérre.
- Mi… mi… mire? – guvadt ki a szeme.
- A vámpírok csak vért isznak.
- Jesszusom. Mi lesz a rendes kajával?
- Nekem már ez a rendes.
- Renée! Ez most tényleg igaz? – váltotta át elég komolyba a szót.
- Igen. Sajnálom.
- Akkor segítek neked mindenben amibe csak tudok.
- Tényleg? – néztem rá.
- A nővérem vagy még mindig. Ez csak természetes.
- Azt hiszem már te vagy az idősebb.
- Mért?
- Mert ezáltal halhatatlan lettem.
Látszott az ikremen, hogy ez megijesztette. Állt egy ideig rám nézve, mint akit egy fúria kővé dermesztett.
- Akkor… valahogy nem lehetnék én is vámpír?
- Át tudnálak változtatni csak azért, hogy együtt lehessünk örökre, hisz egymás nélkül nem tudunk élni, de sajnos az emberi jogokat nem szabad semmibe venni. Már én is értem, hogy miért. Ne akard te is ezt.
- Mi az?
- Az érzés, hogy vért kívánsz az nagyon vonz. Lehet szabályozni, de nem könnyű. Tudod mennyire félek, hogy teszek veled valamit?
- És ha vámpír lennék, akkor?
- Igaz, akkor tényleg nem érezném a véred illatát, de nem tehetem.
- Hát jó. Megyek aludni. Jó éjt!
- Ömm… jó éjt!
Ez az egész nap. Lehet, hogy holnap felébredek és kiderül, hogy ez az egész csak egy álom volt. „Jó lenne”- gondoltam ezt régen, de mára már nem. Ninát nagyon sajnálom. Mi lesz vele? Nélküle nem tudok élni. Húsz éve együtt vagyunk. Lehet, hogy mégiscsak át kéne változtatnom. Mi van, ha mégsem akar? Egyszerű.. akkor nem teszem, de akkor vele együtt halok meg. Vagy vele vagy sehogy!
- Hiszek neked Ren’ és segítek – mondta Nina miközben aludtam.
Másnap Nina nem volt mellettem, ugyanis egy kétszemélyes ágyat tudtunk szerezni egy kétszobás lakásba. A másikat meg kiadtuk vendégszobának. Most bárki azt gondolná, hogy hogyan mikor nincs ágy? Van szivacs. Az is megteszi, bár nem mintha olyan sokan járnának vendégségbe hozzánk.
- Nina! Hol vagy? – mentem ki a konyhába.
- Megjöttem! *Ohayo! Éhes vagy? – nyitódott elöl az ajtó.
- Hát eléggé szóval nem gyere közelebb.
- Nem megyek. Hoztam tyúkokat. Te kinyírod én meg csinálok belőlük pörit a többi meg megy a fagyóba. Így nem vész kárba.
- Minden nap koppasztani akarsz? – az ajtófélfára dőlve nevettem a tyúkokon.
- Ú tényleg. Nem tudnál annyit szívni belőlük, hogy ne haljanak meg?
- Állatból nem. Vagyis még nem próbáltam, de biztos, hogy nem menne. Maximum mindegyikből egy kicsit, de akkor abba kéne hagynom és az nem buli. Mellesleg akkor tuti, hogy körül-belül egyszerre halnának meg és rád marad a koppasztás.
- És ha belőlem i szívnál néha?
- Mi? NEM! Kizárt!
- Akkor koppasztás! Aztán megoldjuk, majd valahogy.
- Figyelj Nina! Köszi meg minden, de akivel tegnap találkoztam vele majd vadászok minden nap szóval nem kell fáradoznod annyit.
- Jó, jó, de ma tényleg pörit csinálnék.
- Ha már úgyis éhes vagyok. Pillanat. Kivégzem.
- Ne! Várj! Előttem, kérlek!
- Á nem hiszem, hogy szép látvány lenne.
- Kérlek! – továbbra is kéregette, így hát beleegyeztem.
- Hát jó, ha annyira szeretnéd.
Miért akarja látni? Remélem egy kis gondolatolvasás nem árt.
- ’Szeretném, ha megbízna bennem. Egy vámpírral együtt kell élni. Nem szeretném, hogy máshogy viselkedjen és kevesebbet legyünk együtt. Ja és Ren’ ne olvass a gondolataimban.’
- Bocsi.
- Á semmi gond. Amúgy finom?
- Aha! Nagyon is!
- Az emberit is meg fogod majd kóstolni? – pattant ki belőle a kérdés.
- Az emberit? Nem tudom. Most ölök először – pedig meg szeretném.
- Ha mégis megteszed én szeretnék lenni az első.
- Mi van, ha nem állok le?
- Nem tudom. Azért ígérd meg.
- Ilyet nem tudok megígérni. Ez finom volt. Köszi!
- Egészségedre!
- Jaj összevéreztem a ruhámat most vehetek egy újat – elindultam a szobába.

*Ohayo – Jó reggelt (japán nyelven)
- Egy vámpírral együtt kell élni és többet mosni – kacagott.
- Hallottam! – nevettem én is.
Bementem a szobába átvenni a felsőmet, mikor az ablak előtt elmenve, mintha egy sötét alak jött volna velem együtt. Kinéztem, de nem volt ott senki. Inkább csak elhúztam a sötételőt; átvettem a ruhámat, majd visszamentem a konyhába Ninához.
- Nina megyek! Majd jövök és jó tyúk puculást – köszöntem el.
- Azért nem sokáig és kösz!
Egész jól fogadta. Én sokkal jobban megijedtem tegnap, mikor megtudtam, hogy vámpír vagyok. Mondjuk nem tudom, miért csodálkozom ennyire, hiszen mindig együtt nézünk horror filmeket. Azok a filmek tényleg kitalált történetek. Vajon mi van ha tényleg tiszta a vérem? Lesz belőle zűrzavar, vagy megy az élet tovább?
- Cosette! – kerestem.
- Csss! Vadászok – adott életjelet.
- Bocsi – guggoltam le mellé.
- Megvan! – fogta meg a kis állatot.
- Egészségedre!
- Kösz! – fogyasztotta el szegényt.
- Cosett! Te hol laksz?
- Itt? – lepődtem meg.
- Itt? Az erdőben?
- Aha. Megvagyok. Élem mindennapjaimat egy fán – most komolyan beszél?
- De ugye nem fejjel lefelé alszol?
- De!
- Most komoly? – néztem nagy szemekkel rá.
- Dehogyis! Van humorérzékem, na!
- Megnyugodtam. Nem akarnál rendes házba lakni?
- Elhagyni az erdőt? Nem is tudom.
- Van egy szabad szobánk. Igaz ágy nélkül, de van szivascun.
- Csak a terhetekre lennék.
- Mért gondolod? Rám úgyis kevesebbet kell költeni. Meg amúgy is fizetik a szüleink. Jöhetsz nyugodtan. Bemutatlak a húgomnak, vagyis a már nővéremnek.
- Na jó! De ha csak tényleg nem baj, akkor elfogadom az ajánlatodat.
- Akkor gyere! Ááá! – jelent meg előttem valami.
- Mi az? Jól vagy?
- Egy… egy sötét alak. Megint eljön. Re… reggel is láttam.
- Sötét alak? Új erő? Ez hányadik?
- A negyedik. Napról napra jönnek. Ha lesz még egy akkor tisztavérű vagyok. Kik ők valójában, vagy kik voltak?
- A királyi család, bár nem hiszem, hogy bármelyikük i túlélte volna.
- Mi van ha igen?
- Álmodozz csak!
- Mesélj még róluk! Milyen családjuk volt?
- A királyi pár nagyon jólelkűek voltak és igazságosak és emellett nagyon lelkiismeretes szülők is egyben. Két ikerlányuk volt. Senki sem tudja mi lett velük. Lehet le hibernálták őket és most ott vannak valahol, vagy nem tudom. Nem ismerem a túlélőket.
- Azért kösz. Meg azt is, hogy segítesz, de inkább mennyünk haza.
- Ok! – száguldottunk hazafele.
hazafele megérdeklődtem Cosette-től, hogy mik a képességei. Nem másak, mint: gyorsaság, mint nekem, bárkit akit megérint látja a múltját és mindent megtud róluk és a saját gondolatával megállít bármit tíz kilométeres körzetben.
Futottunk szélsebesen. Kiderült, hogy az a húsz év mégis csak sok így Cosette ért hamarabb haza.
- Puhány! – nevetett rajtam.
- Majd meglátjuk húsz év múlva.
Bekísértem Cosette-t a házba, aztán bemutattam Ninának.
- Nina! Bemutatok valakit.
- Szia Renée! Ki az? Akiről meséltél?
- Igen ő az.
- Szia Nina vagyok. Örvendek.
- Én meg Cosette. Úgy szintén. Vannak valami ismertetőjegyeitek? Annyira hasonlítotok egymásra.
- Most már van – mutattam egy pár új különbséget – a bőröm, a fogam és a szemem.
- Ja, tényleg.
A bemutatkozás után megkérdeztem, hogy lakhat-e velünk. Természetesen beleegyezett. Igen, őt is sokkolta az erdős rész.
- Lehetséges ott lakni? – gondolt bele.
- Egy vámpírnak igen.
- Ohh… ez mindent megmagya… - akadt el a szava – mi van? Ő is vámpír?
- Öööö aha – féltem a reakciójától.
- Ja akkor nincs gond.
- Mi lenne, ha ember lenne?
- Többet kéne anyáéknak fizetni.
Pár pillanat múlva egy kisebb sikítást hallottunk a vendégszoba felől, gy azonnal oda mentünk. Cosette fetrengett a szivacson, de hogy találta meg a vendégszobát?
- Nagyon kényelmes! – örült Cosette.
- Na tessék! Tetszik neki! – ült le Nina Cosette mellé – remélem jól ki fogunk jönni Cose – kacsintott.
- Szerintem biztos, amilyen finom illatod van – közeledett felé.
E mondat hallatán azonnal odamentem, hogy eltoljam a fejét a húgomtól.
- Elég Cose! Nem kapsz belőle!
- De béna! Még nem kóstoltad?
- Elegem van! Aludj! – parancsoltam rá.
- Na~ jó!
Őszintén szólva kíváncsi vagyok, hogy fogunk hármasban élni. Cose elég régen nem érezte az emberi vérnek az illatát. Mi van, ha rávetődik Ninára, vagy csak szórakozott? Azért fent maradok este nehogy mégis megtörténjen. Szegény Nina. Két vámpírral együtt élni nem semmi. Gratulálok neki. Vajon fél, hogy megkóstoljuk? Nem hiszem, hisz ő szeretné, hogy bízzak benne. Vagy már az elején tudta, hogy olvasok a gondolataiban és direkt gondolta azokat? Remélem nem így van.