A szomorú hír
Egy árva lány története ez. A lánynak régen meghaltak a szülei egy autóbalesetben. Most 13 éves tavasszal. Szegénynek nem volt egyetlen testvére sem, ezért nagyon egyedül érezi magát. A lány neve Hoshi. Egy intézetben nevelkedik, ahol egyetlen barátnője van, akinek Mikata a neve.
Hoshi egy magas, vékony lány. Olyan 168 cm körül lehet, és 52 kg. Nem az a vakító szépség, de nem csúnya. A haja szőkés barna, egy kicsit olyan, mintha be lenne melírozva mert a szőkés barnának minden árnyalata van benne. A haja a lapockájáig ér, és semmi extra sincs benne. A szeme zöld színű - szép zöld – kívül pedig sárgás. Az arca szép, nem pattanásos, hanem ápolt, és minden része arányos.
Hittan óra van - ugyanis ha nem találnak nevelő szülőket az itt élő lányoknak, akkor apácák lesznek - és bejött egy apáca és Mikatát hívatta. Nem tudtam, hogy miért hívatják, kíváncsi voltam. Alig vártam, hogy kicsengessenek és megkérdezhessem tőle. Most mintha lassabban telt volna az idő, de végre megszólalt a csengő. Én habozás nélkül szaladtam az igazgatói iroda elé. Az ajtó pont nyílt és Mikata jött ki rajta. Arcán öröm és szomorúság vegyült, nem tudtam, hogy mi történhetett. Megkérdeztem:
- Na? Mi az? Mi történt? Ki vele! - sürgettem.
- Háát… Az a helyzet, hogy otthont találtak nekem… De kérlek, ne szomorodj el, mert tartani fogjuk a kapcsolatot. - mondta földre sütött szemekkel.
Szemeimbe könnycseppek tolultak, és egyszerűen nem tudtam ellene mit tenni elkezdtem sírni, s lefutottam a lépcsőn és elmentem az udvar végén lévő padhoz. Ugyanis nagyon nagy udvar volt, mert ez egy kisebb város volt, ahol szinte csak kertes házak voltak, és nagyon nagy udvarok tartoztak a házakhoz. Tudtam, hogy Mikata nem fog követni, ugyanis ő is tudta, hogy nekem nem marad senkim és a távkapcsolatra sincs sok esély. A térdemet felhúztam és átadtam magamat az indulatoknak. Pár perc múlva egy kicsit megnyugodtam és elindultam az erdőbe, mert volt egy kapu, amiből az erdőbe lehetett menni. Az erdő nem volt nagyon sűrű, és nem lehetett eltévedni benne, főleg, hogy nem is volt valami hatalmas. Rugdostam a földön lévő köveket és tépkedtem a leveleket. Hallgattam a madarak gyönyörű énekét, és néztem, ahogy elrepülnek, s láttam elszaladni néhány őzet is a távolban. Néztem az eget és azon gondolkoztam mihez kezdek. Nem jutottam semmire. Már 6 óra körül járt az idő és elindultam visszafelé. A többiek már elkezdték a vacsorát az ebédlőben, s én is csatlakoztam hozzájuk. Leültem szokásos helyemre, Mika mellé. Köszöntünk és nem beszéltünk többet. A szemem sarkából láttam, hogy néha odapillant rám, hogy milyen az arckifejezésem vagy mit csinálok. A vacsora után felmentünk és félénken hozzám szólt:
- Figyelj.. Nem szeretném, hogy sírj. Nem tudunk mit tenni, te is tudod. De megígérem, hogy sohasem felejtelek el. Mindig is te leszel a legjobb barátnőm. - suttogta.
- Tudom – sóhajtottam – Nekem is te leszel… és ne izgulj, jól megleszek. Egyébként mikor jönnek érted? – mondtam halkan, mert féltem megint bőgni kezdek.
- Holnap délben.
Döbbenten meredtem rá, mert azt hittem, hogy van még legalább egy hetünk. Megint jöttek azok az utálatos könnyek, amit ő is észrevett. Közelebb ült mellém és átölelt és ő is sírt. Beszélgettünk még úgy egy fél órát azután kimerültünk a sok sírásban és elaludtunk.
Másnap reggel mind a ketten szomorúan ittuk a reggeli teánkat, s egyszerre csak bejött az egyik apáca és szólt, hogy jöttek Mikatáért. Felkaptuk a táskáját és elindultunk le a lépcsőn a kapu felé. Ott álltak. Egy nő és egy férfi, úgy 30 év körül lehettek s a férfi karja a nő derekán volt és látszott rajtuk, hogy szeretik egymást és Mikát is szeretni fogják. Ennek azért örültem. Mika odajött hozzám megölelt és elköszönt,és én csak integetni tudtam, mert tudtam, ha megszólalok, sírni fogok, s ezt ő is tudta, s ezért elmosolyodott egy pillanatra, majd beült a kocsiba. Integettek és a kocsi elhajtott… Hirtelen olyan ürességet éreztem magamban. A nap többi része nagyon lassan telt. Ebédeltünk azután egy örökkévalóságig ültem a padon az udvar végében, majd vacsoráztunk és aludtunk.
|