Hétfő. Hiába pihentem tegnap egész áldott nap még mindig hulla fáradt vagyok. Megint későn keltem, ezért el is késtem a suliból. Egyből mentem Juliette tanárnőhöz mihelyst megérkeztem a suliba. A többiek már ott voltak és csak néztek rám, hogy miért kések mostanában. Igaz is! Az elmúlt két hónapban állandóan elaludtam. Jó, hogy a tanárok nem pikkelnek rám még emiatt. Azért nem szeretném rendszeressé tenni. Ahogy beléptem már láttam, hogy a bandából én vagyok a legfáradtabb; ráadásul a túl sok alvástól még a közérzetem se volt jó. Rylie ma megint egy energiabomba. Pihent vajon tegnap? Valószínűleg nem ahogy ismerem.
- Nova! Rád vártunk már mióta! – jelenti ki a tanárnő.
- Szerintem elaludt – vigyorgott Ry’ miközben peace jelet mutatott az ujjaival.
- Na jól van. Elnézzük neki. Szóval összesen két próbát kaptok a suliban. Kedden és csütörtökön. Egész nap kiveszlek titeket a suliból, mert látom a szemeiteken, hogy fáradtak vagytok. A suli bulinak jól kell sikerülnie szóval szívesen.
- Köszönjük tanárnő! – köszöntem meg a többiek nevében is.
Ma egy szokásos unalommal teli hétfőnk volt mint ahogy általában szokott lenni. Kikaptam a szünet előtt írt fizika dolgozatomat, amire négyest kaptam. Van egy jó dolog ebben a napban. Egész jó, ahhoz képest, hogy milyen szokott lenni.
Másnap hozzá is kezdtünk a próbáknak. Nem csak mi léptünk fel de miénk volt az este nagy része. Ezért kellett egy összeállítás, hogy mi miután következik és milyen módon, mivel van az elején egy humoros előadás is. A keddi napon viszonylag jól sikerült minden. A tanárnő rendesen megtervezett mindent így sikerült az elképzeléseit követni. A mai csütörtöki próbát majd meglátjuk, hogy milyen lesz.
- Kábelek? Hova tettük múltkor? – kérdeztem a többiektől.
- Azt hiszem a kelléktárba vittük fel – mondta Andy.
Felmentem megkeresni, hogy hol vannak, hogy össze tudjuk kötni a szerelést. A kelléktár a második emeleten volt. Azt hinné az ember, hogy valami zsúfolt hely, ahol minden egymásra van rakva, de mégsem. Egy egész termet rászántak az iskola kellékeire, hogy ha szükség van rájuk épségben legyenek. Mikor beértem elsőnek nem láttam a vezetékeket. Sétáltam a cuccok között hátha megtalálom, de helyettük másvalakit pillantottam meg. Egy lány guggolt a dobozok között. Odamentem és megfogtam a vállát, hogy megnézzem ki az. Mikor hozzáértem kissé megijedt és hátrafordult.
- Blanca? Mit keres itt? – néztem furcsállóan rá.
- Keresek valamit – hangzott egy egyszerű válasz.
- Mit? Csak nem a vezetékeinket? – kérdeztem mivel láttam, hogy ott vannak a kezébe.
- Nem… csak a kezemre estek. Valahol itt lehet – kutakodott tovább.
- Megtudhatnám, hogy mi az? Talán tudnék segíteni mivel amit én keresek azokat már megtaláltad – ajánlottam fel neki a segítségemet.
- Na jó! El akartam rakni valahova, ahol nem találjátok meg. Örülsz?
- Annak, hogy elmondtad igen, de az elrakós résznek már nem annyira. Örülsz, hogy keresztbe tehetsz nekünk? – kezdett elegem lenni ebből az egészből.
- Értem. Igazából nem nektek szeretek kereszt utat csinálni csak neked.
- Vagy úgy!
Ezután hallottunk valami csörgést. Az ajtó felől jött és ki akartunk menni megnézni mi az, de úgy tűnt, hogy bezárták. Rángattuk egy kicsit az ajtót a kilincsénél fogva hátha csak beragadt. Hiába próbálkoztunk bele kellett törődnünk, hogy bezártak minket egy terembe.
- Ezt nem hiszem el! Pont veled egy terembe? Fasza! – borult ki Blanca.
- Inkább azon gondolkozz, hogy hogyan jussunk ki és nehogy azt gondold, hogy én is repdesek az örömtől.
- Na és szerinted hogy juthatnánk ki? Ugorjuk le a másodikról, vagy hogy gondolod?
- Haha roppant vicces vagy. Telefon nálad van? – jött elő egy ötlet.
- Le van merülve; na és a tiéd?
- Lent hagytam – e mondat hallatára a fejét fogta – szerinted miért kérdezem?
- Passz. Gondoltam ez is valami tréfa.
- Tréfa? Nem is tudom ki szokott kit piszkálni állandóan – vágtam a fejéhez.
- Én meg nem tudom, hogy ki kezdte. Jaj mégis! Te! – mutatott rám.
- Tényleg? Mi is volt az első eset? Csak nem az amikor lelocsoltál a csapvízzel?
- Hát nem! Amikor elsőnek beszóltál. Emlékszel?
- Sajnállak, ha nem értékeled az ilyesfajta üdvözlést.
Csönd. Legalább tíz percig nem szóltunk egymáshoz. Mind a ketten ültünk a linóleumon szinte mozdulatlanul és csak néztünk ki a fejünkből. ’ Kíváncsi vagyok vajon mire gondolhat most. ’ – gondoltam. Nem hinném, hogy a kijutáson agyalna, hisz én se azon gondolkozom. Pedig nem ártana valamit kieszelni.
- Tűzszünet? – kérdeztem barátiasan nehogy megsértődjön.
- Na jó! Beleegyezek, ha nincs benne semmi csíny – tudatta a feltételeket.
- Már hogy lenne? Ötletem sincs. Felhasználtam mindent – mondtam totális nyugodtsággal.
- Te is? Én is mindent bevetettem – szóval ő is ugyan úgy van ezzel, mint én.
Pár perc után megkérdeztem egy kissé necces dolgot.
- Kérhetek valamit? – szólítottam meg.
- Csak tessék, bár attól függ mi az – adott szót.
- Kérlek ne told el a péntek esténket – remélem megértette, hogy ez fontos nekünk.
- Hiszen az előbb kötöttünk tűzszünetet – kuncogott magában.
- Igaz is. Bocs – húztam kicsit mosolyra a számat.
Ez az első igazi beszélgetésünk. Ez idő alatt megtudtam, hogy mikor született: július másodikán. Négy nappal öregebb, mint én. Meg azt is, hogy melyik suliból jött, mi a kedvenc színe és azt is, hogy melyik a kedvenc száma tőlünk. Furcsa módon nem a „Szeretném ha…” , hanem a „Tiltott érzelmek”. Ekkor már mondhatni feloldódott a feszültség a légkörben főleg a vicc mesélések után. A földön már nem támaszkodtunk nekik a dobozoknak, hanem szemben ültünk egymással. Mást láttam magam előtt. Nem azt a BMX-es menő ruhás kemény csajt, hanem egy gyönyörű, vonzó, érzékeny lányt. Szinte közeledtünk egymáshoz és forróbb volt a levegő, de miért? Alig fogtam fel ebből a pár másodpercből valamit, mert nyikorgás jött az ajtó felől.
- Ti mi a fészkes fenét csináltok itt? – ordított ránk Candy.