Másnap reggel, amikor felkeltem elmentem vadászni, hogy Sora reggel meglepődjön. Szaladtam olyan 200 métert és valami erősebb fényt láttam átszűrődni a fák törzsénél a távolban. Kíváncsi voltam, hogy mi az. Elindultam, és egyszerre csak az erdő véget ért. Egy város szálánál találtam magam. Visszarohantam Sorahoz.
- Sora! Sora! Kelj már föl! Hallod? – bökdöstem, és ő kezdte kinyitni a szemét.
- Mi van? Ég az erdő? – gúnyolódott.
- Egy város van tőlünk 300 méterre… tudsz róla? – kérdeztem kicsit feldúltan, mert féltem, hogy befognak vagy valami rossz történik velünk.
- Tudom. Enni kéne valami kutyatápot. Hmm. Nagyon finom! Hidd el, imádni fogod! – és amint erről beszéltünk egyből kipattant a szeme. Felugrott és lelkesen sétált előre.
Sóhajtottam, és mentem utána. Elértük az erdő végét.
- Oké. Hoshi, figyelj. Mindig maradj mellettem és ne állj meg embereknek hízelegni. Csak maradj velem. Oké?
- Jó, megígérem, de te is ígérj meg valamit. – bólintott – Szóval ha útestnél leszünk, és át akarunk rajta menni, akkor először szétnézel. Mind a két irányba, nehogy elüssenek. Oké?
- Persze.
Amint kimondta elindult a város felé. A járdán mentünk. Szép város volt. AZ utcái tiszták voltak, sehol szemét. A villanyoszlopokon virágcserepek voltak, amikben nagyon szép virágok nyíltak. A buszmegállók újak és tiszták voltak. Minden szépen volt megcsinálva. Én csak csodálkoztam és észre sem vettem, hogy Sora eltűnt előttem. Pánikba estem. Pedig megígértem neki. Most mit csináljak?! Gyorsan körbenéztem. Sehol sem láttam. Elkezdtem rohanni. Minden utcára bementem, de nem találtam. Még szerencse, hogy csak egy kis város volt, épp hogy nem falu. Délre eléggé elfáradtam. Kirohantam a belem is, de Sora sehol. Épp egy zsákutcában álltam az utca végén. Hallottam, ahogy valaki belerúg egy üres konzervdobozba, vagy valami hasonló tárgyba. Megfordultam. Egy német juhász állt mögöttem.
- Szia. Te a környéken laksz? Mármint, ismered a környéket? – kérdeztem aranyosan és illedelmesen.
Semmi válasz. Csak nézett engem fürkészve. Egy kicsit furcsa, de biztos nem hallotta.
- Khm. Elnézést. Nem tudnál segíteni? – kérdeztem hangosabban.
Megint semmi válasz. Kezdtem kényelmetlenül érezni magamat. Szemezett velem. Határozottan szemezett velem, és csábítóan mosolygott. Jobban szemügyre vettem. Egészen jól nézett ki. Egy kicsit magasabb volt nálam. Elmosolyodtam, amit persze észre is vett, és megnyalta a száját. Közelebb lépett, és várta a reakciómat. Én tovább mosolyogtam, és közelebb hajoltam, de nem mentem közelebb. Egészen közel jött. Alig volt 2 méter köztünk.
- Hello. Igen a környéken lakok, és gondolom így kitaláltad, hogy idevalósi vagyok. – mosolygott egyet – Megkérdezhetem, hogy mi a neved?
- Hoshi. És a tiéd? – még mindig mosolyogtam, és felvontam az egyik szemöldököm.
- Haru. Egyébként miben segíthetek?
- Öhm. A barátnőmmel elveszítettük egymást.. Egy boxer. A neve Sora. Nem láttad? – most már komoly voltam.
- Sora?! – az arcán döbbenet tükröződött - Értem. Nem láttam, de tudod mit? Körbevezetlek a városon, hátha ráakadunk. Oké? – megint mosolygott.
Elindultunk. Mentem mellette, egy kicsit lemaradva. Néztem őt. Nagyon jól nézett ki. Az utca végére értünk. Finom illat csapta meg az orrunkat. Ő jó ízűen beleszagolt.
- Hmm. Hamburger. Szereted? – csillant fel a szeme.
- Még nem ettem. – egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam, hogy még nem ettem..
- Akkor itt az ideje. – fülig ért a szája – Maradj itt. Figyelj és tanulj!
Elindult a legközelebbi padhoz, ami 20 méterre volt tőlem. Egy férfi ült rajta, és egy hamburgert evett. Haru barátságosan ugatott egyet, még a nyelve is kilógott, és csóválta a farkát. Felugrott a padra és a férfi ölébe feküdt, aki letette a padra maga mellé a kaját, és simogatta. Ken felugrott, megragadta a hamburgert és odafutott hozzám.
- Gyere! Nehogy utánunk jöjjön.
Én csak vigyorogtam és követtem. Elmentünk a következő zsákutcáig, ott befordultunk és megálltunk a végén. Lerakta, és elém tolta az orrával.
- Tessék. Ideje, hogy megkóstold.
- Köszi. Neked nem kell? Egyébként jó a taktikád. Nagyon szívszaggató. – nevettem – Majd én is kipróbálom.
- Köszi, egy falatot – azzal beleharapott egy kicsit – Oké. Így kiderül, hogy milyen gyorsan tanulsz. – mosolygott kihívóan.
- Meg fogsz lepődni! – s elkezdtem enni. Isteni volt! Jobb, mint a fácán vagy a nyúl! Mennyei ízek! Gyorsan befaltam.
- Látom ízlett. – diadalittasan mosolygott – na, megpróbálod most? – felvonta a szemöldökeit.
- Ha akarsz egy remek alakítást látni, akkor oké. – azzal elindultam, és láttam, ahogy egy nő épp a villanyoszlopnak támaszkodva eszik egy hamburgert. – Na figyelj!
Oda mentem. Aranyos fejet vágtam. A füleimet lehúztam. Csillogott a szemem. Csóváltam a farkam. Lassan mentem közelebb, játszottam a félénk kiskutyust. Amikor előtte álltam, lehajtottam a fejem. Látszott, hogy megesett rajtam a szíve. Lehajtotta mind két kezét és az egyikkel megsimogatott, a másikban a kaja volt. Én gyorsan elragadtam tőle, és odaszaladtam Haruhoz.
- Na milyen volt? – nevetgéltem – Tessék, egyél belőle. Én csak a felét kérem.
- Hmm.. Nem is rossz egy lánytól. – morcos grimaszt vágtam – Egyébként, köszi, a felét elfogadom.
Megettük, és ekkor vettem észre, hogy elszaladt az idő. Este volt. Kezdett sötétedni.
- Menni kéne.. Kezd sötét lenni. Gyere, tudok egy jó alvó helyet. – megvárta, amíg elindulok és egymás mellett mentünk. A falu szélénél volt egy nagy konténer. Felugrott a mellette lévő sziklára és onnan bele a konténerbe. Követtem a példáját. Amikor megérkeztem tágra nyílt szemekkel meredtem Sorára, ugyanis ott feküdt a sarokban.
- Sora! Végre megvagy! Bocsi, véletlenül keveredtem el. Bocs. Hol voltál amúgy?! Hallod Sora?! – de nem válaszolt, hanem Harura nézett.
- Haru! Jó újra látni. Mizujs? Hogy vagy? Jó újra látni! – a szemem Haru és Sora között cikázott. Nem értettem…
- Hali Sora. Téged is. Semmi, veled? Jól vagyok, te? – és odament hozzá és lefeküdt mellé fél méteres távolsággal.
- Én is jól vagyok. Semmi érdekes sincs. Hoshi. Nem megmondtam, hogy maradj velem?
- De… - behúztam a fülem.
- Héé! Most esett le. Mit kerestek együtt? – meredt rám.
- Megkérdeztem Harut, hogy nem e látott, de azt mondta, hogy nem. – Harura néztem és mosolyogva ráztam a fejem – Szóval Ken.. Azért vágtál olyan döbbent nevet amikor kimondtam, hogy „Sora”, mert tudtad, hogy kit keresek? Na mindegy… Végül is megtanítottál hamburgert lopni, és itt megtaláltuk Sorat.
- Csak nem odament egy emberhez és aranyosan ugatott, lihegett meg hasonlók? – Sora szája egyik vége felszaladt a füléig és felhúzta a szemöldökét. – Csak,mert azt én fejlesztettem ki.
- Jól van na.. Egyébként hova mentek? – kérdezte haru Sorától.
- Még nem tudom pontosan. Majd eldől. Ha nem baj én alszok, mert álmos vagyok. – ezt célzásnak szánta.
Én lefeküdtem kettőjük közé. A hátam Haru felé volt, de előtte láttam, ahogy elmosolyodik, hogy nem Sora másik oldalára mentem, hanem mellé. Amint becsuktam a szemem el is aludtam.
Reggel, amikor felkeltem megint nem láttam Sorat. Csak Haru feküdt mellettem, és aludt. Felálltam, hogy kilássak. A Nap gyönyörűen ragyogott. Az ég szép világoskék színű volt rajta fehér bolyhos bárányfelhőkkel. A madarak repkedtek az éged és daloltak. Lepkék szálltak el az orrom előtt. A fák lombja ragyogó zöld volt. A fű is csillogott, és hullámzott a lány szellő miatt. Sorat nem láttam sehol.
Azt vettem észre, hogy Haru itt áll mellettem, és az arcomat fürkészi. Ránéztem, de nem szólt semmit, és én sem törtem meg a csendet. Aranyos volt. A szél fújta a szőrét. Ő behunyta a szemét és beleszippantott a levegőbe. És egyszer csak felemelte a fejét és vonyított egyet. Kinyitotta a szemét, és rám mosolygott.
- Isteni érzés. Amikor vonyítunk, átadjuk magunkat annak, ami ki kívánkozik. Ha egyedül vagy, vagy ideges, akkor ez a legjobb megoldás arra, hogy lecsillapodj. Jól esik és természetes. Én imádok vonyítani. Te? – kérdezte kedvesen.
- Nem sokszor csináltam még őszintén szólva.. – sőt, körül belül kétszer még emberkoromban, folytattam magamban. – De kipróbálhatjuk. – és halványan mosolyogtam.
Hátrahúztam a fülem, felemeltem az egyik mellső lábam, nagy levegőt vettem és vonyítottam. Nagyszerű érzés volt. Harunek igaza volt. Nem bírtam abbahagyni. Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Gyönyörű volt. Nagyon tetszett. Haru is észrevette, hogy nem hagyom abba. Ő is elkezdte, és együtt vonyítottunk. Azén hangom a farkasokéra hasonlított, míg az övé egy kicsit kutyásabb volt. Együtt vonyítottunk, és ez még jobbá tette a pillanatot. Egyszer csak egy mély hang társult hozzánk. Mélyebb hang mind a kettőnknél, de ez is káprázatos. Elhalkultam, és kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Sora áll a fűben vidáman. Haru is abbahagyta és velünk vigyorgott. Felpattantam a konténer szélére és leugrottam Sorahoz. Haru is követte a példámat.
- Hát te hol voltál? – kérdeztem tőle.
- Éhes lettem, és elmentem ettem ezt, azt. Olyan cukin aludtatok egymás mellett. – gúnyolódott jó kedvűen. De tényleg, egymásnak háttal aludtunk el és egymás felé fordulva keltünk fel. Csak forgolódtunk álmunkban, annyi az egész.
- Haha.. nagyon vicces. Egyébként honnan ismeritek egymást? – kérdően felvontam a szemöldököm.
- Öhm. Én itt születtem és nevelkedtem fel. Haru kölyökkori játszótársam. Sőt, a legjobb barátom. – lökte oldalba Harut, aki ráugrott a hátára, amitől Sora a földre került és Haru felé állt. – Na, jól van. Leszállhatsz rólam.
És egyszer csak valami nyöszörgést hallottunk. A hasam volt. Megint. Lehúztam a fülem és kínosan nevetve mondtam:
- Hoppá. Úgy hallom éhes vagyok. Jöttök vagy menjek egyedül? – most már felélénkültem.
- Hová mész? – kérdezte Haru. – Lopsz egy kis hamburgert?
- Nem. Úgy döntöttem, hogy most valamit vadásznék. – ekkor Haru sunyin elmosolyodott és határozottan ránézett Sorara.
- Nem biztos, hogy jó ötlet… - mondta Sora savanyúan Harunak.
- Mi? Mondjátok már el! – nyaggattam őket.
- Szóval. Erre felé elég sok vaddisznó van. Csoda, hogy eddig nem találkoztunk eggyel sem. És Haru arra gondolt, hogy esetleg, ha nem bánnád és nem félsz szóval…
- Nem e segítenél levadászni egy malackát? – vágta rá Haru.
- Nem muszáj. – nyugtatott Sora.
- De mennyünk. De siessünk, mert éhes vagyok! – mondtam vigyorogva, mert örültem, bár izgultam is.
- Oké. Akkor induljunk… - mondta félénken Sora.
Haru ment elöl, mögötte Sora és én. Egyszer azt vettem észre, ahogy Haru beleszimatol a levegőbe, Sora meg hegyezi a fülét. Én is hallottam most már. Valami közeledett felénk. Valami nagy. Valami, ami röfögő hangot ad ki. Haru és Sora elbújt két egymással szemben lévő bokor közé. Én egy fa mögé álltam, ami pont a vaddisznó útjába esett. És kiugrott a szemben lévő bokor mögül egy vadkan. Jó nagy volt, és mérgesnek látszott. De ettől csak még jobban élveztem a dolgot, igaz féltem is egy kicsit. Az adrenalin száguldott az ereimben. Amikor 60 méterre volt tőlem kiugrottam, és futottam felé. A disznó nem ijedt meg, sőt, még ingerültebb lett. Amikor 2 méter volt közöttünk felugrottam és elkaptam az orrát. Nagy lendülettel ugrottam el, ezért a disznó is a hátára esett. Elkaptam a nyakát és nem értettem, hogy a többiek mért nem jönnek segíteni. Elősétált Sora és tátott szájjal nézett rám. Haru is előbújt és elkapta a vadkan nyakát és megölte. Mind a ketten rám meredtek, de Haru arcán volt valami halvány mosoly is.
- Te honnan tudsz ilyen jól vadászni? – kérdezte Sora döbbenten.
- Nem tudom. Ez jött ösztönösen. – és tényleg, nem tudom, hogy ezt miként értem el. Még egy karcolás sem volt rajtam.
- Nem is rossz. – Vigyorgott Haru. – Azért azt hittem, hogy egy kicsit felvághatok, de nem sikerült. – mondta egy kicsit csalódva, de még mindig vidáman.
- Nem hiába vagy vadászkutya. –mosolygott most már Sora is.
- Azért te sem panaszkodhatsz. A múltkor is nagyon ügyesen levadásztad azt a nyulat. Igaz, Harut még nem láttam vadászni. – és kihívóan mosolyogtam.
- Majd legközelebb én vadászok. – Jelentette ki határozottan. Felvontam az egyik szemöldökömet,és ő tudta, hogy nem értem, hogy miért nem most. – Azért legközelebb, mert gondolom nem akarunk annyit enni. Éppen elég lesz ezt az egész disznót megenni. Ugyanis szerintem nem kell feleslegesen megölni állatokat.
- Igazad van. – mondtam halkabban a disznót nézve, de láttam, hogy „nyertes” vigyor ül ki az arcára.
- Na jól van. Együnk már! – nyafogott Sora. És mind a hárman elkezdtünk falatozni.
- Hmm… Ez még finomabb, mint a nyúl meg a fácán! – motyogtam teli szájjal.
- De nem jobb a hamburgernél. – jelentette ki Haru. Mondania kellett valamit. Nehogy enyém legyen az utolsó szó. Ráhagytam. Semmi értelme nem volt vele vitatkozni.
Dél volt. Jól laktunk. Egyszer csak Sora hátán felborzolódott a szőr, támadó állásba állt és vicsorgott. Haru is követte a példáját, de háttal állt Soranak, mintha egymást védték volna. Engem is megcsapott egy szag. Valamilyen kutyáé lehetett, de nem értettem, hogy miért ilyen feldúltak a többiek. Én beálltam Sora mellé, és én is morogtam egy kicsit. És előlépett öt kutya az egyik bokor mögül. Két nagy dog lépett elő, egy szetter egy dalmata és egy skót juhász. Az egyik dog fekete volt, és fiú. Ő volt a legnagyobb és ő állt középen, mivel ő volt a vezér. Mellette egy barna dog, aminek a pofája egy kicsit feketés volt, de ő lány volt. A testvére lehetett. A dalmata fiú volt, és nagyon kacsingatott felém, ami nagyon felmérgesített. A szetter is fiú volt. Ő csendben volt, nem mondott semmit, csak morgott. Végül a skót juhász, aki szintén lány volt, olyan kis elkényeztetett ölebnek tűnt. Mindegyikük szőre egy kicsit elhanyagolt volt, kivéve a skót juhászét. Mind a négy – a skót juhászt kivéve – morgott ránk. Ahogy rájuk néztem és is támadó helyzetbe álltam. Haru is megfordult.
- Sora. Haru. Úgy hiányoztatok. – röhögött a dalmata – és ki ez az új jövevény? Hello szép kislány! – én csábítóan próbált nézni.
- Te csak ne nevezz engem „szép kislánynak”! – ettől nagyon ideges lettem, és csattogtattam a fogaimat.
- Hoshi… a fekete dog Koi, a barna dog a húga, Kimi. A nagyszájú dalmata Juro, az ír szetter Nao, és végül a hisztis királynő pedig Riko. Ezek azt hiszik, hogy ők a város urai. De tévedésben élnek. – mesélte Sora.
- Mi nem csak hisszük Sora. – Jelentette ki Riko.
- Pont te?! Te ismersz más szót azon kívül, hogy „kényelem”?? Mást sem csinálsz, csak mereszted a segged, és elvárod, hogy a többiek megvédjenek. – vágott vissza Sora.
- Ez nem igaz! – sértődött meg Riko.
- Még hogy nem?! – gúnyosan nevetett Haru.
- Te ebbe ne szólj bele! Csak a szád nagy Haruka! – gúnyolódott Juro.
- Igen?! Mindjárt jól ellátom a bajodat hülye dög. – köpött a földre Haru.
- Mi van csini baba? Be sem szállsz a szópárbajba? Csak nem félsz? – rosszindulatúan nevetgélt magában Kimi.
- Neked is csak a szád nagy? – vágtam vissza.
- Haru. Találtál magadnak egy hiszékeny kis csajt? Hogy is hívják? Hoshi? – gúnyolódott vele Nao.
Harunak nem kellett több. Nekiment Naonak. Elkezdték tépni egymást. A többi négy rájuk nézett, így Sora kihasználta a pillanatot és nekiment Kiminek. Koi és Riko arrébb vonultak, és lefeküdtek az egyik fához. Úgy tűnt, hogy ők ketten nem fognak semmit sem csinálni. Bár ezt valahogy gondoltam, hiszen Koi a „falka vezér” már ha lehet annak nevezni, Riko meg az a „kényelmes nyafka” fajta. Csoda lenne ha az első pecben még nem feküdne a földön. Juro viszont kihívóan nézett rám. Láttam, várja, hogy támadjak.
- Óóó Hoshi baba. Nekem maradtál? Nem is baj. Meglátod, hogy mennyivel jobban harcolok Harunál.
- Nem hinném te korcs. – vicsorogtam ahogy csak tudtam. De nem kerülte el a figyelmemet,hogy Haru arcán egy mosoly villant át.
Amint kimondtam Juro is ránézett Harura, és én kihasználtam a pillanatot és nekimentem. Elkaptam a nyakát és ráncigáltam. Láttam, hogy Sora nem nagyon bír Kimivel. Haru megbirkózott Naoval, de nem vette észre, hogy Sora nem nagyon boldogul, ezért én akartam neki segíteni. Jól Juroba vájtam a fogam, és egy mozdulattal nekilöktem egy fának. A földtől egy méter magasságában nekiugrottam az egyik fának a törzsére, és nagy lendülettel egyikről a másikra ugrottam és mire falállt Juro felé ugrottam, és elkaptam a nyakát. Felemeltem egy kicsit a talajról amennyire bírtam, és a földhöz vágtam. Láttam, hogy nem fog egyhamar felállni ezért menni akartam Soranak segíteni, de ledöbbentem, amikor odanéztem. Sora a földön feküdt és Kimi a nyakát harapta. Elindultam, hogy segítsek, de Nao elkapta a nyakam.
- Sora! Állj fel! – nyöszörögtem.
- Semmi baj… - suttogta.
Juro feltápászkodott és nekiment Harunak. Haru kivédte a támadást és Juro a földön feküdt megint. Haru felé állt és vicsorgott. Sora az egyik mellső lábával megütötte Kimi nyakát, aki elengedte. Sora egy pillanat alatt kint volt alóla és elkapta a nyakát. Tépte ahogy csak tudta. Az egyik első lábát rátette Kimi vállára és ráterpeszkedett. Kimi is a földön feküdt felette morgott Sora. Most vettem észre, hogy amíg én döbbenten álltam, addig Nao a nyakamat harapja. Egy jó mozdulattal leráztam magamról, és felé ugrottam. Nao gyorsabb volt, mint Juro és felállt gyorsan, majd amikor odaértem, nekilökött egy fának. Nem volt valami kellemes. Felálltam és felé ugrottam. Kinyújtottam az első lában és a pofáját megkarmoltam, amitől elbambult egy kicsit, és én a fölre löktem, és követtem Haru és Sora példáját. Felé álltam és vicsorogtam.
- Ismét kikaptatok. Két fiú egy lány két lány egy fiú ellen. Milyen gáz. – nevetett jókedvűen Sora.
- Elhallgass teee! – s Kimi beleharapott Sora lábába, úgy hogy az egyből vérzett, és Sora összeesett.
Odarohantunk Haruval. A többiek felálltak.
- Haru, vidd el Sorat az alvóhelyünkre. Én is megyek nem soká. – mondtam Harunak, úgy, hogy Koi szemébe néztem.
- Nem. Cseréljünk.
- Nem, mert én nem bírom el Sorat. Siess. Nyugi, nem lesz semmi baj.
- Oké. – mondta savanyúan, és lehúzta fülét, és látszódott, hogy aggódik.
- Nincs semmi bajom. – erősködött Sora.
- Akkor állj fel. – mondta Haru. Sora nagy nehezen feltápászkodott, Haru gyorsan bebújt a lábai közé és felkapta.
- Siess! –mondta, és elszaladt Soraval a hátán.
- Te is úgy fogsz járni, ahogy Soracska. – nevetett Kimi.
- Majd meglátjuk. – vigyorodtam el.
Elindultam Kimi felé, de nem támadtam meg, hanem felugrottam, és a fejére tapostam majd elszaladtam a hátuk mögött. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT![[[Tini Világ]]](/portal/tini-vilag/image/logo_1269720828.png "[[Tini Világ]]"){kind=logo}
