1. fejezet

A nap éppen lemenőben volt, mindent narancsosan megvilágítva. Lágy szellő ringatta a növényeket, a fű szinte hullámzott. A madarak csicseregtek. A falu mellett elhaladó patak csordogálása kellemes alapzajt adott, az itt élők már teljesen megszokták. A település összesen tizennégy utcából állt, a régi jólét ellenére ma már mindenhol omladozó, régi házak vagy csak azok maradványai látszottak. Hirtelen egy fiú tűnt fel a földúton. A poros utcácskán csendesen, de gyorsan baktatott, maga körül felverve a port. Menekülni látszott. Az öltözéke pont beleillett a falusi képbe. Kopott vászonnadrágot és gyűrött inget viselt. Barna haja vörösesen csillogott a lemenő nap fényében. Zöld szeme reményvesztett, csillogástalan. Ebben a kis faluban szinte csak ilyen emberek éltek. Szegény, lecsúszott kispolgárok. Amikor a fiú már azt hitte, lerázta üldözőit, hirtelen trappolás hallatszódott. A fiú egyetlen menekülési útvonala egy rövid utcácska, ami zsákutcában végződött. Döntött. Itt próbál meg elrejtőzni. Amint befordult, meglátott egy csöpp ajtót a zsákutca végén. Tudta, ez az egyetlen, ez az utolsó esély vagy… de erre nem is mert gondolni. Kezét a kilincsre tette, behunyta szemét, számolva azzal a lehetőséggel, hogy mégis utolérik. A fiú meglepetésére azonban az ajtó nyitva volt.
A fiú lélegzete elállt az ott látottaktól. Odabent egy kis kert volt zsenge fűvel, gyümölcsös- és díszfákkal, döngicsélő méhekkel, színes virágokkal… és két sírkővel. A fiú bentről találta a kulcsot, így bezárta az ajtót, nehogy üldözői be tudjanak jutni. Ahogy jobban szétnézett, meglátott egy apró, kétszemélyes padot, rajta egy tizenéves lánnyal. A lány azonnal megszólalt:

- Talán a sírokat jöttél látogatni? Honnan tudtad, hogy itt vannak? – hangja, mint kis csengettyűké, szépen tisztán visszhangzott a gyönyörű kertben. A fiú meglepődött erre a kérdésre, hiszen nem is a sírokat jött látogatni.

- Én igazából… nem ide tartottam. – mondta lassan, szépen, minden szót artikulálva

- Gondolhattam volna. – csalódottság érződött a lány hangjából – Azért maradj még! Hagy ismerjelek meg közelebbről. Olyan ritkán találkozom emberrel… ritkán? Szinte soha… de persze ennek is meg van az oka. Nézd, milyen gyönyörű ahogy a napfény simogatja a tájat. Imádom a természetet! Szerintem ezt a szüleimtől örökölhettem… Nem beszélek túl sokat? – kérdőn nézett a fiúra, aki rázta a fejét – Jaj, de jó! Azt hittem, megint elvetem a sulykot… de akkor is olyan ritkán beszélgethetek, így próbálom a társalgás minden pillanatát kiélvezni. Akkor maradsz még egy kicsit?

- Igen…azt hiszem… - mondta kissé elcsukló hangon a fiú, hiszen eléggé meglepődött a lány locsi-fecsi természetétől.

A lány megfordult. Kinézetre 15 éves lehetett, akárcsak a fiú. Hosszú, barna haja volt, melyet két oldalra eltűzött. Kék, pontosabban íriszkék szeme volt, és mosolygós szája, leheletfinom szemöldökei gyönyörűen húzódtak homlokán. Porcelánfehér bőre volt és kék, agyonhasznált ruhát hordott. Ahogy megfordult, haja fölemelkedett, majd visszahullott vállára. Elmosolyodott és a kezét nyújtotta:

- Üdvözöllek az én kis rejtekhelyemen! Az én nevem Iris! Csak Iris. A szüleim meghaltak. Mind a ketten, ezért nincs is családnevem. Tudod, Iris, mint a virág. – mosolygott megint és a sírokra mutatott, amelyek tele voltak ültetve íriszekkel.

- Az én nevem pedig Edmund Richmond. Tudom, a „mund” és a „mond” nem nagyon illik egymáshoz. – Edmund szégyellősen vakargatta a hátát, de Iris lelkesedett a nevéért.

- Dehogynem! Az Edmund nagyon szép név! – mondta őszinte elragadottsággal.

- Köszönöm – mosolyodott el végre Edmund is.

- Tudod, régen ismertem egy Edmund nevű öregembert. Végtelenül kedves volt. Olyan sok történetet ismert! Ahányszor találkoztunk, mindig mondott egyet, de szigorúan csak egyet, mert be kellett osztanom. Ez a lelki táplálék nagyon jól esett. Majdnem olyan jó érzés kerülgetett, mint amikor látod felkelni a napot. Az ég narancs, bíbor és arany színekben játszik és pihekönnyű bárányfelhők úsznak az égen. Te egy tóparton állsz, és látod, ahogy a csillámló víztükör ezer csillogó gömböt ver vissza. A fák kedvesen susognak, a madarak éneke mintha egyenesen az égből szólna. A hegyek tetején megcsillan a hó… el tudod képzelni? Gyönyörű…

- Szerintem is… - mosolygott Edmund, ahogy elképzelte Iris napfelkeltéjét. Ezután ő és Iris még sok mindenről beszélgettek. Legalább egy fél órát ezzel töltöttek, majd Edmund-nak eszébe jutott valami – Van nálad valami óra?

- Jaj, ne… máris menni akarsz?…– Iris-nak az arcára fagyott a mosolya – alig jöttél, máris menni akarsz… , de ne aggódj, nem haragszom… nekem senki sem akar a barátom lenni… meg amúgy sem látlak többet… de egyébként igen, van a kertben óra. Pontosabban napóra. Azt mutatja, hét óra van… Nem tudom, látjuk-e még egymást… - már Iris-nak is olyan reményvesztett lett a szeme, mint amilyen Edmundé volt.

- Nem, dehogy megyek el!… vagyis most elmegyek, de holnap visszajövök! Megígérem! – mondta komoly hangon Edmund, mert neki is nagy szüksége volt egy megértő barátra. Iris egyből felvidult.

- Biztos jössz holnap is? – kérdezte Iris, közben Edmund azon gondolkodott, hogy lehet, hogy nem vette észre ezt a lányt ebben a kis faluban. Hiszen olyan különös! Főleg a szeme… az íriszkék szeme.

- Igen.

- Kedvemre való! – lelkendezett Iris – Kérdezhetek még valamit?

- Persze. Mit?

- Mi jut rólam eszedbe? Úgy értem, milyen virágra hasonlítok?

- Természetesen íriszre…

- De ugye nem a nevem miatt?

- Dehogyis!

- Akkor jó… - szinte megkönnyebbült Iris – Nem akarom, hogy csakis a nevem határozzon meg. Ráadásul kíváncsi voltam, más is úgy gondolja-e, hogy íriszre hasonlítok.

- Jaj, mostmár muszáj mennem, vagy otthon megszidnak. Viszlát holnap! – mondta szomorúan Edmund

- Viszlát! – ennyit bírt még Iris kinyögni, mielőtt Edmund eltűnt volna.

Iris visszaült a kis padra és nézegette a sírokat. Örült, hogy végre szert tehet egy barátra. Mivel ő nem mehet ki, ezt a helyet pedig kevesen, pontosabban senki sem látogatta, nem ismert sok embert.

-         Kár, hogy olyan korán távoztak… nagyon… elképzelhetetlenül hiányoznak… – mondta magában Iris a sírokra pillantva – , de a jövő mindig szebb. Mindig előre kell nézni, méghozzá egyenes háttal. Mindegy mi történt a múltban… csak a holnapra kell gondolni… hogy legyen holnap…

Iris gyakran elismételte ezt a gondolatmenetet. Ha nem tette volna, biztos egy besavanyodott emberkerülő vált volna belőle… így viszont egy életvidám emberkerülő, bár az emberek kerülését nem önszántából végzi. Az elfeledett múltban mások által végrehajtott hibákért most ő felel…