2. fejezet

Iris izgatottan várta Edmund érkezését. Egész délelőtt be volt sózva. Mindent megigazgatott, még a fűnek is megmondta, hogy hogyan kell állnia, majd vígan, önfeledten nevetgélt önmagán. Ő magát pedig belülről csinosította ki. Kitárta a szívét a világnak és beengedte a világ szeretetét. Nyitott az új lehetőségek iránt és azok is nyitottak számára. Rossz, bús gondolatait száműzte, helyet adva ezzel egy új barátság születésének. Úgy érezte, ma elültetik Edmunddal a barátság magját, ami majd virággá fog fejlődni és teli lesz bimbóval… de Edmund nem jött el. Iris nagyot sóhajtott és tudta, Edmund is olyan, mint a többi ember. Elítélő és barátságtalan.

Lefeküdt a sírok mellett álló fa alá, aminek ki szokta önteni a lelkét. Ha izgatott, ha csalódott mindig ezt teszi. Ilyenkor érzi magát a legközelebb a szüleihez. Ha a fa gyökerére hajtja a fejét, úgy érzi, mintha az anyja keblére hajtaná. A fa suhogása pedig apja gyönyörű hangjára emlékeztette. Az apja sokat mesélt és énekelt neki. A szülei ezt a fát Iris születésének tiszteletére ültették. Iris a nyírfa árnyékában elszenderedett. Nem álmodott semmit, csak a mézédes semmiben lebegett. Egyszercsak arra ébredt, hogy valaki a nevén szólítja:

-         Iris! Iris! Kelj föl! Itt vagyok! Látod,… - ahogy Iris álmosan nyitogatta szemeit, mint egy pillangó a szárnyait, Edmundot látta meg maga előtt. Egy őszinte reakció tört felszínre Iris-ban. Hirtelen felült és átölelte Edmund nyakát. Bár Iris őszinte közeledésből adta az ölelést, Edmundot mégis máshogy érintették a történtek. Vörös fejjel hámozta le magáról a szorító alakot. Iris-nak megeredt a nyelve:

-         Jaj, Edmund, úgy örülök, hogy itt vagy! Már azt hittem, el sem jössz! Úgy magamba görnyedtem, hogy már csak Shirley, a fám adott vigaszt. Úgy vártalak, hogy el sem tudod képzelni! – Edmund mosolygott.

-         Én is örülök, hogy viszontlátlak, Iris.

-  Hol kezdjük az ismerkedést? – Iris a karját a fejéhez emelte, majd szó szerint elkezdte törni. – Ó, tudom már! Bemutatom neked a kertem és elmesélem a kert történetét! – ujjongott Iris, majd kézen fogta Edmundot és a padhoz vezette. – Látod, hogy két oldal nyílnak ajtók? – Edmund bólintott – Nos, azok házakba vezettek. Régen, ha valaki itt lakhatott, az nagy kiváltság volt, azért is van itt ez a kert. Hogy megmutassák, itt jómódú emberek élnek. Sajnos a szüleim már a rossz állapotában éltek itt. A jómódú emberek tönkrementek és a szegények között szétosztották a házat. A nagyszüleim itt éltek mind, így a szüleim a szomszédos házakban laktak. Mindig ide jártak a kiskertbe. Nagyon jó barátok voltak, majd egy nap észrevétlenül egymásba szerettek. A padon vallottak szerelmet és apukám itt kérte meg édesanyám kezét. Amikor végigvonult egy járvány a városon, készítettek a kerthez egy ajtót és egy kulcsot. Persze ez nem védett meg senkit, mégis biztonságérzetet nyújtott. A szüleimnek is volt kulcsa, én pedig tőlük örököltem.

-         Értem. És te gondozod ezt az egész gyönyörű kertet? – álmélkodott Edmund, amire Iris egy gyöngyöző nevetéssel felelt.

-         Köszönöm, ezt bóknak veszem. Igen, ez mind az én nem hivatalos birtokom és felelősségem. – Iris a szemét a gyümölcsösön legeltette, majd megszólalt – Kíváncsi vagy a gyümölcsösre? Mesébe illő hely!

Iris még mindig fogta Edmund kezét. Megvárta, amíg a fiú feláll, aztán szépen átvezette a gyümölcsöskertjébe. Termett ott alma, körte, szilva és még erdei gyümölcsök is. Iris kedvencei a szederbokrok voltak. Imádta a szedret!

-         Sokszor nincs mit ennem, sajnos… és ha ez bekövetkezik, ide jövök enni. Persze szükségük is van a növényeimnek erre, mert mindig roskadoznak a gyümölcstől. Nézd, most éppen van szeder Moore-on! A szeder a legínycsiklandóbb étel a világon!

-         Pedig te még nem is kóstoltad a bodzaszörpöt! – lelkendezett Edmund, miközben már mind a ketten a szedret majszolták.

-         Az lehet, mert nem tudom, mi az… nem tehetem ki innen a lábam, mert… - Iris nem fejezte be a mondatot. Edmund a csönd után érezte, hogy jobb, ha nem kérdez rá. – de ez egy másik történet! – próbálta a fájdalmát mosoly mögé rejteni, de Edmund meglátta didergő, magányos, múltban rekedt énjét.

-         Majd egyszer elmeséled! – bátorította őt

-         Igen… majd egyszer… - rebegte Iris – , de most menjünk tovább! Bemutatom neked Shirley-t!

-         Shirley-t? Ki az a Shirley? – hüledezett Edmund

-         Hát ő! – állt Iris a nyírfája alá.

-         Értem! – Edmund elfojtotta a nevetését és csak egy barátságos mosolyt hagyott az arcára kiülni.

-         Tudod, előtted ő volt a legjobb barátom. A szüleim ültették a születésem napján, úgyhogy egyidős velem. Ő mindig megértően susog, ha valami bánt engem… és mindig velem mosolyog és nevet, ha boldog vagyok. Neked is örült, amikor meséltem rólad!

-         Örülök, hogy megismerhetem, Shirley fafiatalember! – hajolt meg Edmund, aki még mindig egy kicsit viccesnek érezte a helyzetet, de tudta, Iris-nak tényleg Shirley az egyetlen út a szüleihez, így nem is volt se gúnyos, se lenéző… csak megértő, ahogy egy jó baráthoz illik.

-         Most pedig a virágos kertem… tudom, hiúságra vall, de nagyon imádom az íriszeket! Ugyanúgy érzem magam az ő társaságukban, mint Shirley-ében. Tudod, anya választotta nekem az Iris nevet… én onnan tudom, hogy a kert mellett a leveleiket is rám hagyták. Ez az örökségem. A többit elvette az egyetlen élő rokonom, akit nem is ismertem. Végül ő is meghalt… - Iris maga elé bámult. Valamin nagyon elgondolkodott, majd ezt észrevette, így megrázta magát és tovább mesélt - A járvány idején csak levelet küldhettek egymásnak. Anya akkor volt várandós velem és akkor gondolkodott a neveken, amiket aztán apának is megírt. Apának is csodálatára volt az Iris név…

-         És hidd el, tényleg illik hozzád! – mondta Edmund – És nem vall hiúságra a neved virágainak imádata! – szögezte le

-         Köszönöm! – mosolygott rá Iris Edmundra.

-         Igazán nincs mit.

-         Mivel is folytathatnám? Hol tartottam? – mondta Iris, majd elgondolkodott, és rájött egy dologra. Magában meg is jegyezte:

-         Jaj, ne! Nem maradt más része a kertnek, mint a két sír! – Edmund észrevette Iris hallgatását.

-         Mi a baj Iris?

-         Á, semmi – mondta egyáltalán nem hihetően Iris, majd magában hozzátette:

-         Még ha te nem is bánnád, hogy a szüleimről mesélek, engem teljesen lehervasztana, és bár hiába érzem máris közel magam hozzád, vannak dolgok, amikről még nem tudok beszélni… - ezután újra hangosan beszélt:

-         Sajnálom, Edmund, de vannak dolgok, amik túlságosan fájnak… és bár szívesen megosztanám veled őket… egyelőre erre nem vagyok képes. Majd idővel megered a nyelvem…

-         Ugyan, semmi baj… - Edmund próbálta megérteni Iris-t, de erre pedig ő nem volt képes. És nem azért, mert nem volt megértő, hanem azért, mert ő még nem élt át ilyen mértékű fájdalmat.

-         Tudom már hol folytassuk! – csillogtak Iris szemei – Van még egy jó barátom! És ő hús-vér ember!

-         Eddig azt mondtad, Shirley volt a legjobb barátod.

-         Így is volt. Nénivel csak jó barátok vagyunk. – Miközben Iris már átkarolta és a bal oldali ajtóhoz vezette, Edmund magában beszélt, úgy, hogy Iris szinte nem is hallotta:

-         Szóval Néninek hívja a hús-vér ember barátját… Vajon tényleg ez a neve?

A bal oldali házban nem volt semmi a földön. Csak döngölt föld. A falak szép vastagok és fehérek. Az egész omladozott, de még egyben volt. Edmund elfelejtette a Nénihez vezető utat, Néni házára viszont pontosan emlékezett. Kis csöppnyi házacska volt, eléggé szegényes, Edmundnak valahogy mégis tetszett. A Néninek egy szobában egyesítette a konyhát, az étkezőt, a nappalit és a hálószobát. Ezen kívül még egy szobával rendelkezett. Ez volt a fürdőszoba. A Néni egy nagy, szakadozott kanapén üldögélt és mosolyogva ábrándozott. Amikor Iris és Edmund beléptek, kinyitotta nagy, mogyoróbarna szemét. Néni szemében még a fiatalság tüze égett, bár a haja már őszült és egyre nehezebben járt-kelt. Néni első pillanattól kezdve szimpatikus volt Edmundnak. Amikor tudatosult Néniben, hogy Iris meglátogatta, felállt a kanapéról és szívélyesen üdvözölte vendégeit:

- Ó, Lány, úgy örülök, hogy meglátogattál!

- Ugyan, Néni, nem került nagy erőfeszítésbe! – legyintett Iris és édesen nevetett

- És ki ez az úriember, aki veled tartott ma? – Edmund melle dagadt a büszkeségtől, hogy úriembernek hívták.

- Jó estét, a nevem Edmund Richmond. Iris-szal tegnap ismerkedtem meg, ma pedig meglátogattam, ő pedig bemutatta a kedvenc helyeit és kedves barátait.

- És én kedves helynek vagy barátnak számítok? – nevetett Néni is – Mindazonáltal, nagyon illedelmes vagy, Úriember! És látom, neked is olyan gyönyörű zöld szemed van, mint az én Megboldogult Férjemnek.

- Szóval Iris Néninek hívja őt, ő Iris-t Lánynak, a férjét Férjnek hívta, most Megboldogult Férjemnek, engem pedig Úriembernek! – szűrte le magában Edmund – Nem mindennapi… azt be kell ismerni.

Néni meglátta, hogy Edmund nagyon jót mosolyog az ő fura szokásain. Nem is bánta. Tényleg furcsa lehet, ha egy öreghölgy egyszercsak elnevez „Úriembernek”… másfelé terelte a szót:

- Vacsoráztatok már Gyermekeim? Úriember? Lány?

- De hát, tudja Néni… naponta csak egyszer tudok enni… akkor is, egy szelet kenyér nem sok, annyit sem! – mosolygott Iris

- Te jó ég, Iris! Hogy éred be ennyi étellel? – hüledezett Edmund

- Tudod, ha az ember hozzászokik, nem is veszi észre, hogy éhes. Meg persze nem akarok senkinek sem a terhére lenni. Főleg nem Néniére vagy a tiédre. Beérem a kertecskémmel.  – mosolygott önfeledten Iris – Vagyis egy dolog eléggé hiányzik. Szeretnék egy testvért!

- Nekem hat testvérem van. – rántotta meg a vállát Edmund

- De jó neked! – vetett Iris álmodozó pillantást Edmundra, aki gyorsan félrekapta a fejét. – Hogy hívják őket?

- Judith, Steven, James, Ellie, Jill és Lucinda sorrendben… de már csak Ellie, Jill és Lucinda élnek otthon. Elképzelheted, mennyire fel tudnak bosszantani!

- Milyen jó lehet három lány testvérrel élni! Bár úgy általánosan három testvérrel is jó lehet élni… – sóhajtott Iris

- Nem biztos, hogy élveznéd, Lány! Most vágysz rá, de akkor nem biztos, hogy tetszene.

- Szerintem pedig remekül kijönnénk egymással! – ábrándozott ismét Iris.

- Még nem válaszoltatok a kérdésemre! Vacsoráztatok már? Úriember, Lány?

- Néni, én… mint már mondtam… nem akarok a terhedre lenni. Tudom, hogy nem a legjobb az anyagi helyzeted. Ráadásul, ha szert tennél egy kis pluszpénzre, azt sem szabadna rám költened, hiszen ez a ház… nos, már régi… és ismerjük be, nincs jó állapotban… csoda, hogy ebben az egy lakásban még lehet lakni…– próbált meg kitérni Iris – tehát nem akarok a terhedre lenni!

- Ne mondj ilyet! Rád… mostantól rátok – és furán, jövőbelátóan összeölelte a két gyermeket – mindig van egy kis félretett pénzem!

- Ha már így szeretné, elfogadom a vendéglátást! – viccelődött Edmund.

- Örülök neki! – mosolygott rá Néni – Mit szeretnél? Lekváros kenyeret? – Néni kérdésére Edmund megnyalta a száját, és kiadott egy lekvárfalásra szakosodott hangot.

Végül Iris is evett és nagyon jól esett neki az étel. Már régóta nem evett ilyen finom kenyeret ilyen finom ízesítéssel. Örült, ha vajas kenyeret kaphat, ahhoz képest a lekváros! Láthatóan Edmundnak is nagyon ízlett az étel, Néni legnagyobb örömére. Néni a vacsora után gyermekkori történeteket mesélt és képeket mutogatott. Edmund ugyanolyan jól érezte magát Néni társaságában, mint Iris. Mintha ezer éve ismerné! Távozásukkor Néni utánuk szólt:

-         Gyertek mihamarabb újra!

-         Persze, Néni, majd igyekszünk! – integetett Iris. Edmund kontrázott:

-         Igen, a közeljövőben viszontlátjuk egymást!

Néni végignézte, ahogy a barátok kisétálnak a belső kertbe, és búcsút vesznek egymástól, majd Úriember távozik. Olyan érzés fogta el, mintha újra fiatal lenne. Mintha újra hallaná a falevelek susogását, mintha még megtervezhetné a jövőjét, mintha előtte állna az élet és még nem kéne semmit sem tennie… élvezhetné a barátai és a családja társaságát… de sajnos, nem így van. Ő már megette a kenyere javát, ezt tudta jól… de mégis… olyan jól esett neki visszaemlékezni. Olyan jó volt a fiatalokat nézni, akik még lehetnek gondtalanok.