3. fejezet

-         És te ki után következel? Mármint a testvéreid közül idősségi sorrendben? – tudakolta Iris egy szép délutánon, amikor ismét a kertben találkozott Edmunddal. Már két hete ismerték egymást.

-         Judith, Steven, James és Ellie idősebbek nálam, Jill és Lucinda viszont fiatalabbak. Egyébként Jill és Lucinda ikrek… és egyben ők a legpajkosabb lányikerpár a világon!

-         Biztos nagyon édesek és kedvesek!

-         Ha ennyire tetszenek a testvéreim, látogass meg! – heccelte Edmund, de Iris komolyan vette:

-         Jó… mikor értek rá?

-         Komolyan? – ijedt meg Edmund

-         Hát persze! Úgy vágyom arra, hogy megismerjem a fivéreidet! – lelkendezett Iris, majd hozzátette – Szerintem, ugyanolyan kedvesek, mint te! – bár Iris nem így tervezte, Edmund e mondat hallatán adta be a derekát:

-         Na, jó. Gyere nyugodtan! – az agyába villant egy bökkenő – Ajjaj!

-         Mi az?

-         A szüleim nem tudják, hogy ismerlek. Azt sem tudják, hova járok ilyenkor.

-         És ez miért probléma? Legalább bemutathatsz nekik!

-         Épp ez az… ha csak így hirtelen bemutatlak, nos… vagy kiakadnak és napokig rosszul bánnak velem… vagy még rosszabbul, mert azt hiszik, hogy…

-         Hogy? – sürgette Iris, mert fúrta az oldalát a kíváncsiság

-         Hogy igazából nem CSAK barátok vagyunk… - Edmund ebbe belepirult.

-         Ne izgulj! Tudatom velük, hogy mi ketten a legjobb barátok vagyunk, de annál semmi több!

-         Persze… - mondta furcsán Edmund… mintha másra számított volna

-         Szóval, mikor mehetek? – mosolygott Iris

-         Azt hiszem, szombaton jó lesz!

-         Akkor, viszlát szombaton! Találkozzunk itt, és majd innen átmegyünk hozzátok.

-         Jaj, tényleg! Máris mennem kell! De miért nem te jössz eleve hozzánk?

-         Tudod, én… nem mozdulhatok ki egyedül.

-         Ez is „A Múltad”-hoz kapcsolódik?

-         Ne gúnyolódj! – mondta szemrehányóan Iris

-         Nem is akartam! – védekezett Edmund – Akkor szombaton itt! Jó éjt!

-         Neked is!

Iris megint „A Múltján” gondolkodott. Nem tudta, mikor mondhatja el végre Edmundnak, amit már annyiszor akart, de mindig megakadályozta valami ebben. Ahányszor akár csak a szülei nevét akarta elmondani, mintha láthatatlan kezek fojtogatnák. Talán szüksége van még két hétre…

Elérkezett a várva-várt szombat. Edmund délelőtt jött Iris-ért. Iris megint a kék ruháját vette fel, mint mindig. Edmund sejtése szerint Iris-nak nincs is más ruhája. Igaza is volt. Edmund előtt lépkedett Iris, mert ő nem akart hátul menni. Edmund meglátott valakit a szomszédos utcán.

-         Gyere, Iris! – sürgette, majd elbújtak egy zsákutcácskában. – Jaj, ez a Philip Raynolds!

-         Philip Raynolds?! – kerekedtek el Iris szemei. Nagyobb veszélyben volt, mint hitte.

-         Ismered? – kérdezte Edmund, de Iris nem volt képes válaszolni. Csak maga elé bámult. – Egy jó dolog van benne. Az, hogy miatta ismertelek meg. Ő kergetett a kis kertedbe. Azóta mindig bujkálva járok-kelek… Na, végre elment! Siessünk! Hátha visszatér! – Iris-nak hevesen vert a szíve. Hát persze, hogy köze van Philip-hez! Még a szüleinek és a keresztszüleinek is van! Iris-t Edmund kellemes fecsegése zökkentette ki rémes gondolataiból – Hát igen… a házunk nem a legszebb, de végülis nagy a kert, és ez nekem bőven elég! – Iris-t elbűvölte a látvány:

-         De édes házatok van! Mit meg nem adnék egy ilyen kellemes hangulatú házért!

-         Ezt bóknak veszem!

-         Az is volt! – mondta komolyan Iris, sűrű bólogatás közepette, majd elnevette magát saját furcsaságán. – Alig várom már, hogy sétálhassak veled a fenyőerdőben! – közben pedig az erdő közepére képzelte magát.

-         Jó is lenne… csakhogy a szomszéd évekkel ezelőtt eltulajdonította tőlünk. – magában mérgelődött, mert – ahogy ő magában gondolta - „a piszkos szomszéd elvett tőle egy sétát Iris-szal a gyönyörű fenyőerdőben”.

-         Ó, de kár! – sóhajtott Iris – A tetőn nem az ikrek veszekednek egy halott gólyáért? – csodálkozott el.

-         Jaj, nem! Az a két csintalan kismacska! – mert a természetük teljesen ilyen volt. Bújósak, kedvesek és csintalanok, mint két kismacska. Edmund odaszaladt a tető alá és rászólt a kismacskákra – Jill! Lucinda! Mit csináltok odafönt?

-         Ezs azs én babám! – mondta Lucinda, aki mindig így beszélt

-         Nem, mejt az enyém! – vágta rá Jill, akinek szintén saját stílusa volt. Amikor nem veszekednek, vagy rosszban sántikálnak, egész kedvesek Edmund szerint.

-         Hagyjátok abba és gyertek le azonnal! Az pedig nem baba, hanem döglött gólya, ami valaha a kéményünkön fészkelt. – parancsolt rájuk Edmund

-         Dögjött gólya? – ingott meg a tetőn Jill, majd elvesztette az egyensúlyát, magával rántva a gólyatetemet és Lucindát is. Edmund kapta el őket, vigyázva arra, hogy hat éves testvérei ne sérüljenek meg, mégis a gólya a földön landoljon. Iris odafutott hozzájuk:

-         Jól vagytok, kedveskéim? – kérdezte izgatottan és ő is meglepődött, hogy kedveskéinek hívta a testvérpárt.

-         Azst mondta ezs egy baba… - panaszolta Lucinda és a házra mutatott.

-         Ki? Ki mondta ezt? – tudakolta Edmund, aki a földön feküdt, mert csak így bírta elkapni a kicsiket.

-         Hát Rick! – vágták rá egyszerre. Rick a szomszédban lakó rosszindulatú fiú volt, aki utálta az ikreket és ők viszont utálták a fiút.

-         Tudhattam volna… - mondta Edmund halkan, majd felállt, ringatta egy picit az ikreket és elindult az ajtó felé. Iris követte. A kismacskákat a nappaliban lévő kanapéra fektette. – Aludjatok jól… - súgta a levegőbe.

Iris elnézte egy darabig Edmund-ot. Ismerős volt neki ez a pillantás… mintha látta volna már valahol… igen, az apja nézett rá ilyen lágyan és kedvesen. Edmund egy idő után észrevette Iris pillantását és elpirulva fordult felé.

-         Én… tudod… - de ebben a pillanatban beléptek Edmund szülei és neki torkán akadt a szó.

-         Szervusz, fiam! – köszönt vidám, mély hangon Edmund apja

-         Jó reggelt, kisfiam! – köszönt Edmund anyukája

-         Sziasztok! – mondta alig hallhatóan Edmund. Edmund apjának megakadt a szeme Iris-on:

-         És ki ez az ifjú hölgy?

-         A nevem Iris. Árva vagyok és nemrég ismertem meg Edmund-ot. – mosolygott elbűvölően Iris

-         Mi pedig Edmund szülei vagyunk. Én vagyok Martha, ő pedig James. – mutatkozott be Martha. James odament Edmund-hoz és megveregette a vállát. Ezt Edmund elég rossz néven vette.

-         Iris-nak hamar haza kell mennie, úgyhogy ha megbocsátotok… - és már indult is kifelé és húzta magával Iris-t.

-         Várjatok, legalább ebédre hagy maradjon Iris! – kérlelte őket Martha

-         Jó – mondta beleegyezően Edmund, mert Iris étkezési szokásaira gondolt - , de most megmutatom neki a kertet. Ebédre jövünk.

-         Viszlát! – köszönt Iris

Edmund még odakint is füstölgött. Iris nem értette őt. Egyszercsak megláttak egy ösvényt a fenyőerdőben. A növények már majdnem benőtték, páfrányok hajladoztak a szélén. Edmund egy pillanat alatt elfelejtett mindent. Ahogy nézte, átfutott agyában az ösvénnyel kapcsolatos összes kellemes élménye. Elengedte Iris karját. Csak állt ott és nézte a sötét utat. Ezután nem csak a vidám érzések, hanem minden egyes gyermekkori gondolata, eszméje eszébe jutott. Mielőtt tudatosult volna benne, mit csinál, már közeledett is az erdő közepe felé. Nem tudta, mit tesz, azt sem, miért. Csak azt tudta, hogy mennie kell.

-         Edmund! Mit csinálsz? Hova mész? Nem te mondtad, hogy ez a szomszédé? – mondta aggodalmaskodva Iris.

Nem jött válasz. Iris hűségesen követte barátját. Mikor Iris már kezdett elkeseredni, hogy az ösvénynek sosem lesz vége, hirtelen egy gyönyörű kertet látott kibontakozni a szeme előtt. A gyepszőnyeg magas volt, ha a szellő befújt, szinte hullámzott. Szétszórtan egy-egy sárga vagy fehér virág pettyezte a füvet, középen pedig egy kis fenyő állt. Ez egy kis tisztás volt. Közre fogták magas fenyők és elhaladt benne egy kis patak. Iris-nak elállt a lélegzete.

-         Ez… ez gyönyörű! – rebegte, majd elrohant Edmund mellett és táncot járt, mint egy nimfa. Edmund még mindig csak bámult, majd maga elé motyogta:

-         Hát mégis megmaradt! – majd ő is beállt Iris-hoz táncolni

-         Szóval neked is van egy titkos helyed?

-         Igen, gyermekkorom óta itt töltöttem a legtöbb időt, de aztán a szomszéd elvette tőlünk. Ne hidd azt, hogy neheztelek, mert nem így van. Én csak… nekem csak nagyon hiányzott! – átölelte a kis fenyőt, majd ezt susogta – Ezt a kis fácskát még én ültettem. Hogy megnőtt!

-         Igen, nagyon szép!

-         Iris, én arra gondoltam, mi lenne, ha idetelepítenénk pár virágot és fát a kertedből? Meg persze kihordanék székeket, függőágyat, asztalt, meg ilyen csöppségeket. A patak szikrázó vizéből lenne mit innunk, a fákról meg szednénk gyümölcsöt! Mit szólsz? – Iris egy ideig némán bámult, Edmund azt hitte, nem tetszik neki az ötlet, de ekkor:

-         Jaj, Edmund, tényleg te vagy a világon a legjobb barátom! Te teljesen megértesz! Hát persze, boldogan, sőt, imádnám! Milyen jó is lesz itt!

-         Azt meghiszem! – bólintott Edmund

-         Tudod, erről a helyről is eszembe jutnak a szüleim. Nagyon szerettem őket és ők viszont szerettek engem. Az apám egyenes volt, őszinte és nagyon jószívű, az anyukám pedig önzetlen és szeretetreméltó. Nem igazán emlékszem rájuk, csupán pár kép és emléktöredék maradt meg belőlük… de ezek a világ legboldogabb emlékei számomra! Még a nevüket is imádom… apukám Kenneth, anyukám pedig Elizabeth volt. A világ egyik legnagyobb gonosztette volt, hogy meggyilkolták őket… - fordította el dacosan a fejét Iris.