1. fejezet - A lázadó és a könyvmoly

- Így akarod megbosszulni? Hogy engem is eltávolítasz a környezetedből? – dühöngött Janet és közben az apjára gondolt.

- Ellógtál egy rock koncertre! – védekezett Susan – Ráadásul nem először! Hogy a kis csínyeidről és szabadságvágyadról ne is beszéljek…

- És ezért küldesz cserediáknak?! – üvöltött Janet, aki nem értette az összefüggést.

- Velem ne beszélj így, ifjúhölgy! – mondta ellenkezést nem tűrő hangon Susan – Ne feledd, hogy az anyád vagyok! – majd egy kicsit nyugodtabban hozzátette – Jót fog tenni, hidd el. Azért küldelek. Amúgy is… nemsokára megérkezünk, viselkedj jól!

- Úgy lesz, anyuci! – Janet gúnyos hangját figyelmen kívül hagyva folytatta Susan:

- Hozzám egy Alex nevű lány fog jönni, te pedig a testvérével fogsz lakni. Őt bíztam meg azzal, hogy tartson szemmel és beszéljen le a kis „vicceidről”.

- Csodás! Börtönöm őre… - gondolta Janet

- Egyébként az ő neve Naomi. Aranyos nem? – kérdezte mosolyogva Susan, miközben próbálta „felvidítani” Janet-et, hiába. Janet kibámult az ablakon, majd felsóhajtott.

- Legközelebb nyár elején foglak viszontlátni, ugyanis Alex úgy döntött, nem utazik haza, így te sem teszed. – Susan egy pillanatra elgondolkodott, majd folytatta – Alex és Naomi szüleit John-nak és Marybell-nek hívják.

- Marybell?! De gáz. Egyáltalán létezik ilyen név? – kérdezte a még mindig duzzogó Janet, de Susan figyelmen kívül hagyta megjegyzését.

- Egy Corny nevű helyen laknak. 50 kilométeres körzetben nincs nagyváros, szerencsémre. – Susan elgondolkodva kibámult, majd a kezével a völgyre mutatott – Corny ebben a völgyben helyezkedik el, hát nem mesés? Szinte irigyellek. – mondta kedvesen Susan

- Hát cseréljünk… - ez nem egy ajánlat volt Janet részéről, hanem egy gúnyos megjegyzés.

- Jaj, én kis makacs Janet-em! Még egyszer mondom, jót fog tenni neked! – Susan hangja úgy csengett, ahogy csak egy anyáé tud. Szeretettel teli, kedves és egyben féltő. Szinte megmagyarázhatatlan.

Janet előkapta a fülhallgatóját és az MP3-asát és azt kezdte hallgatni, Susan helyett.

Susan jól mondta. Tényleg megérkeztek rövid időn belül. Janet kinézett az ablakon. Egy kellemes, sárga színű ház állt előtte. Kétszintes volt, fent erkélyekkel. A ház előkertjében virágok nyíltak. Jobbra egy kis gyümölcsös-zöldséges kert, balra egy kis ösvény vezetett hátra. A kert teli volt fákkal, így a zöldséges kertnél nem lehetett távolabb látni.

A háznak sok óriási ablaka volt. Az ajtóhoz egy kis, kövekkel kirakott út vezetett. Az ajtónál három ember állt. Janet már egészen megbarátkozott a gondolattal, hogy mostantól kb. egy fél évig itt fog lakni, de amikor bemutatkoztak visszatértek a gátlásai:

- Jónapot! A nevem Susan Springfield! – maga elé húzta Janet-et, majd folytatta – Ő pedig itt a lányom, Janet Springfield.

- Örvendek! – mondta John. Janet-nek John felettébb szimpatikusnak tűnt. – A nevem John Roberts.

- Igen, hallottam már önről – mosolygott Susan

- Én pedig a felesége vagyok, Marybell Roberts. – Marybell-t viszont nem tartotta valami szimpatikusnak Janet. Ennek hangot is adott:

- Milyen egzotikus név! – az egzotikus szót erősen megnyomta – Szólíthatom Bell néninek?

- Hát persze! – Marybell észre sem vette a gúnyos modort, mégis… furán, baljósan köszönt. A modorából ítélve nem igazán értett a gyerekekhez és a gyermekneveléshez.

- Látom, máris összebarátkoztatok! – mondta Susan, hogy mentse Janet irháját, aki ennek hallatán olyan fancsali képet vágott, mint még soha azelőtt. Ekkor Susan inkább másra terelte a szót – Gondolom, te vagy Alex!

- Igen, én vagyok! – mosolyodott el Alex, aki fekete haját John-tól, gömbölyded alakját pedig Marybell-től örökölte. Alex fura kinézetéhez az is hozzájárult, hogy alacsony volt.

- Mint egy igazi kerti törpe – csikorgatta a fogait Janet, bár ezt nem mondta ki hangosan

- Mit szólnál hozzá, ha most indulnánk? – kérdezte Susan

- Jó, menjünk! – odafordult a szüleihez, nyomott nekik egy-egy puszit, majd beszálltak és éppen arról beszéltek, hogy 8-8,5 óra az út. Janet-ék megvárták, míg elhajt az autó, majd bementek a házba. Bent egy térből nyílt szinte minden. Az előszoba, jobbra a hosszúkás nappali, balra a konyha, a végén kamrával, szemben pedig a lépcső, ami az emeletre vezetett. Az emeleten volt a fürdőszoba, két kisebb és egy nagyobb szoba. Janet-é az egyik kisebb lett.

- Janet, pakolj nyugodtan! Mi már ebédeltünk és mivel nálunk az a szokás, hogy együtt eszünk vagy nem eszünk, te már nem ebédelhetsz. Vacsora pontban hatkor! – adta ki az utasításokat egykedvűen Bell néni.

- Te jó ég! Hatkor?! Még csak fél egy van. Éhen fogok halni!!! – gondolta Janet, majd alaposabban körülnézett a kis szobában. Mint ebben a házban minden szobának, ennek is sárgára volt festve a fala. Legalábbis Janet szerint mindenhol sárga lehet, eddigi tapasztalatai alapján. A szobában bükk bútorok voltak és onnan is nyílt egy erkély.

Janet úgy döntött, hozzáfog a kipakoláshoz. Elég lassan pakolt. Egy idő után megunta.

Két órakor egy semmihez sem hasonlítható hang töltötte be a házat és a környéket. Egyben zúgott-búgott, egyben dörgésszerű volt. Ahogy vége lett, jött egy másik. Majd még egy. Összesen hat ilyen hang volt hallható. Ez körül-belül fél percig tartott, a ház népe mégis halálra ijedt. Janet futó lábak zaját hallotta ajtaja mögül, majd valaki feltépte az ajtót és rákiáltott.

-         Janet! Gyere, meneküljünk! Földrengés… - a mondanivalója végére elhalkult a hangja. Zöld szemei döbbenten bámultak Janet-re, majd csak ennyit bírt kinyögni – Te nem vagy normális!

-         Miért? Mi a baj? – értetlenkedett Janet, miközben végignézett Naomin. Naomi két évvel volt fiatalabb nála, nemrég töltötte be a tizenkettőt. Vállig érő, egyenes barna haja volt, zöld szemei és hosszúkás alakja. Eléggé eltért Alex kinézetétől. Janet-nek azonnal szimpatikus lett – Á, szóval te vagy Naomi. – jegyezte meg Janet – Ami meg a normálisságot illeti, ez nálunk normális. A városban akkora a zaj, hogy csak így lehet hallani, mit játszol.

-         Öt hangszóróval?

-         De én még csak el sem kezdtem a játékot! Még csak végigpengettem a húrokat. –védekezett Janet

-         Akkor azért volt hat „dörgés”.

-         Igen – bólintott Janet. Ebben a percben valaki őrülten száguldott a szoba felé.

-         Az Isten szerelmére, Naomi, gyere már! Ha „ez” nem akar jönni, te még megmentheted az életed! – siránkozott Bell néni

-         Nincs mi elől menekülni anya. – mondta Naomi mereven és Janet-re mutatott, aki látva milyen érzelmeket váltott ki gitározásnak nem nevezhető „bemelegítése”, gúnyosan és egyben beismerően mosolygott, miközben integetett.

-         Szia Bell néni! – ezután Bell néni éktelen haragra gerjedt:

-         Janet Springfield!!! – üvöltötte és Janet úgy vélte, ő hangosabb, mint az öt hangszóró együtt – Soha többet meg ne lássam itt ezt a gitárt és ezeket a hangszórókat! Tüntesd el őket, vagy én magam viszem ki holnap a szeméttelepre! Tudod mennyire megijedtünk?

-         De hát… - dühödött fel Janet

-         Nincs de! El kell tűnniük!

-         Igenis, Bell néni! – tisztelgett gúnyosan Janet

-         Az én házamban nem viselkedhetsz így! – Janet ekkor vette észre, hogy amikor Bell néni bejött, Naomi elsurrant

-         Kimehetek a házból? Mellesleg hol van Naomi?

-         Nem mehetsz ki a szobából! És főleg nem találkozhatsz Naomi-val! Még elrontod!

-         De hát naomi-val egy házban lakunk vagy mi… úgyis találkozni fogunk.

-         Ez igaz… na jó. Amúgy sem vagy annyira rossz – mosolygott Janet-re – Még hozzá kell szoknod az itteni szokásokhoz.

-         Köszönöm Bell néni.

-         De azért meg kell büntesselek a viselkedésedért! – kiáltott megint, majd bevágta az ajtót és kulcsra zárta

-         Milyen egy felfuvalkodott hólyag… – motyogta magában Janet – bár lehetett volna rosszabb… - majd felnyitotta a laptop-ját és megnézte az e-mailjeit. Egy régi barátjától, William Davidson-tól jött e-mailje.

„Kedves Janet!

Emlékszel még rám? Együtt jártunk óvodába és én voltam a legjobb barátod. Kérlek, erősíts meg, hogy ez a jó e-mail címed! Addig is csak annyit írok, hogy elköltöztünk. Most, egy Isten háta mögötti kis faluban lakom. A neve Corny.

Egy régi barát:

William Davidson”

Janet elhatározta, hogy válaszol:

„Kedves Wil!

Hát persze, hogy nem felejtettelek el te tuskó! Ebből a mondatból pedig le tudod szűrni, hogy ez-e a jó e-mailem. El sem tudnád képzelni, mi történt velem! Tegnapelőtt ellógtam egy koncertre, mire tegnap anyám beírt egy cserediák-programba. Én erről semmit sem tudtam. Nos, ma ért a meglepetés. Susan hajnali, sőt éjjeli háromkor keltett és négykor indultunk valamilyen helyre, valamilyen okból. Az érkezés előtti fél órában árulta el, hogy hova megyünk. Gondolhatod, hogy kikészültem! Ráadásul, ő pakolt be helyettem! Elképzelheted! Amit még mondani akartam, az, hogy én is Corny-ban vagyok! Engem ide küldtek cserediáknak! Majd találkozunk holnap? Mondjuk vinnem kell magammal egy lányt. Engem nem zavar, téged? Azért örülök, hogy ideköltöztetek. Ez a második jó dolog, ami itt velem történt. Az első Naomi volt. Bár neki kell „ügyelnie” rám és teljesen hülyének néz, van benne valami, amitől egyből megkedveltem, amitől máris közel érzem magam hozzá. Na, kinézek az erkélyre. Mellesleg van egy nő itt, akit ki nem állhatok! Most akaratom ellenére „fogyókúrára fogott” és idebenn tart a szobámban. Szép kis pótanya.

Remélem, holnap találkozunk:

Janet Springfield”

Janet felállt a laptop elől és kiment a teraszra. Kellemes, nyár végi-ősz eleji szél fújt. Nem is szél, inkább szellő, ami simogatta Janet arcát. Janet pihent egy fél órát, majd észrevette, hogy a szomszédos erkélyen neki háttal kint ül Naomi. A két erkély között háromméternyi távolság volt. Janet szeretett volna rendesen megismerkedni Naomival és mivel semmin sem szokott sokáig gondolkodni, úgy döntött, megpróbál átmászni. Az erkélyek között, a falon volt egy vékony, alig tíz centis szegély. Janet erre lépett rá, miközben az ereszcsatornába kapaszkodott. Szerencsére az ő erkélyeik a hátsó kertre nyíltak, így az éppen kertészkedő Bell néni nem láthatta Janet mutatványát, aki eközben megérkezett Naomi erkélyére. Naomi éppen egy könyvet olvasott és észre sem vette Janet-et, így ő nem túl hangosan, nehogy megijessze, ráköszönt:

-         Szia Naomi! A nevem Janet Springfield. Sajnálom, hogy olyan rossz benyomást tettem rád. Én ilyen vagyok, így kell elfogadni! – mondta Janet szélesen mosolyogva

-         Szia! – mosolygott Naomi is. Janet pont belátott Naomi szobájába. Ugyanolyan volt, mint az övé, csak teli volt könyvekkel. Naomi éppen egy Szívörvény című könyvet olvasott.

-         Remélem, ettől függetlenül jó barátok leszünk.

-         Igazából én csak megjátszottam magam. Engem egyáltalán nem zavart, de anya kiborult és nem nagyon kedvel téged… én régóta szeretnék ellentmondani neki, de sajnos képtelen vagyok rá… nem vagyok az a típus. Én szeretek inkább visszavonulni a szobámba és­… - de Naomi mondatát Janet fejezte be:

-         … és olvasni egy jó könyvet.

-         Pontosan!

-         Tényleg, mi a kedvenc könyved, ha már így feljött a könyv-téma? – Naomi elgondolkodott

-         Olyan szép búzaszőke a hajad!

-         Köszönöm, – merthogy Janet haja tényleg búzaszőke, göndör és lágy esésű – de azt szeretném tudni mi a kedvenc könyved? – kérdezte türelmesen

-         De hát az előbb mondtam. Az „Olyan szép búzaszőke a hajad”… és nagyon szeretem még a „Szívörvény”-t is.

-         Látom… tudod, te vagy az első lány, akit érdemesnek tartok arra, hogy velem barátkozzon. Eddig mindig fiúbarátaim voltak… - Janet elgondolkodott egy percre, majd folytatta – Ó, tényleg! Holnap találkozom egy régi fiúbarátommal, aki ezen a nyáron költözött a faluba. Kérlek, tarts velünk! Van rá két okom is:
az első: egyedül nem mehetek el
a második: szeretnék veled összebarátkozni, és ha eddig nem is kedveltél, most megkedvelhetsz! – Naomi szemeiből nem lehetett látni, mire gondol. Vajon kedveli-e Janet-et vagy sem? Ezen évelődött Janet

-         Szívesen elmegyek. Az az igazság, hogy mindig is kedveltem a lázadó típusú lányokat… legalábbis a regényekben. Ugyanis még nem találkoztam magadfajta lánnyal.

-         Na, mennem kell írni Wil-nek, ugyanis így hívják a régi barátomat, hogy mehetünk kirándulni. – ránézett Janet a párkányra és még hozzátette – Nyugodtan gyere át. Elég biztonságos ez a párkány, ha fogod hozzá a tetőt.

-         Jó, nemsokára kiolvasom a könyvet és akkor szívesen átmegyek.

Janet újra leült a laptop-hoz és elkezdett gépelni:

„Kedves Wil!

Hogy vagy? Bla-bla… tudod te. Na szóval: Holnap mehetünk kirándulni! Megismerkedtem Naomi-val. Elbűvölőbb, mint gondoltam! Fura, de ő az első lány barátnőm és ez különös érzés. Mintha… mintha lemaradtam volna valamiről. Na, majd holnap te is megismered és rájössz, milyen kedves lány.

Janet”

-         Hahó! – nevetett fel Naomi

-         Hát máris itt vagy? – fordult a hang irányába Janet – Jó gyorsan olvasol.

-         Tapasztalat… - nevetett még mindig Naomi

-         Hú, már fél hat! Fél óra múlva kienged Bell néni ebből a lyukból, és végre ehetek! Micsoda kettős felszabadulás! – sóhajtott föl Janet

-         Bell néni?! Mármint az anyám, Marybell? – kérdezte Naomi

-         Ja. Amúgy tökre bírom az apukád.

-         Köszönöm… és a te családod milyen?

-         Az anyámmal élek kettesben.

-         És mi történt az apukáddal?

-         Majd talán máskor…

-         Semmi baj, megértem. Amúgy is annyi tragédiát, drámát és szerelmes történetet olvasok, hogy természetesnek veszem az efféle dolgokat. – Naomi véletlen az órára bámult – Jaj, nekem mennem kell! – gyorsan átmászott a párkányon és leszaladt a lépcsőn, ugyanis ő terített meg.

Hat órakor Bell néni kinyitotta Janet ajtaját.

-         Remélem, ebből tanultál! – mondta Marybell dorgáló hangon – Ha eltűnik a gitár, nem zárlak be többé, hanem odaadom a kulcsokat neked.

Janet kétségbe esett. Mi legyen a gitárjával és a hangszórókkal. Nyugodtságot színlelt, miközben agya fogaskerekei eszeveszett tempóban jártak. Már a lépcsőn jártak, amikor eszébe jutott valami. Mi lenne, ha Wil-hez elvinnék őket? Janet-et boldogította a gondolat, hogy talán jó helyre kerülnek kincsei. Amint meglátta az ételt, minden kiment a fejéből. Vacsorára sült kacsa volt petrezselymes krumplival és salátával. Janet szó szerint farkaséhes volt és habzsolt. Kétszer is szedett és úgy teli lett, hogy szinte csak gurulni tudott, így felgurult az emeletre, a szobájába, míg Naomi maradt mosogatni. Látta, hogy ismét érkezett üzenete:

„Kedves Jan!

(ha már becézgetsz, én is becézgetlek, haha!)

A szombat (holnap) tökéletes! Gondolom, hogy pakolt neked Susan! Huh, belegondolni is rossz… Nos, majd holnap meggyőződöm Naomi „elbűvölő külleméről”. Egyébként ő is úgy kedvel téged, mint te őt? Kíváncsi lennék rá…

William”

Janet megírta a gitáros problémát:

„Figyelj csak, William Davidson: (hahaha!)

Naomi anyja, amint már mondtam nem valami rokonszenves. Azt akarja, hogy eltűnjön innen a gitárom és a hangszóróim (öt), különben kidobja őket a szemétbe! Kérlek, segíts rajtam! Ők a mindeneim!

Janet Springfield”

Janet addig ült a gépnél, míg meg nem érkezett a válasz:

„Janet Springfield úrnőnek: (hahahaha!)

Hát Janet, ezzel most nagyon sok problémát zúdítottál a nyakamba… de tudod, mit? Jöhetnek! Majd holnap reggel átcipeljük őket. Most csak ennyit írok, mert már nem tudok mit írni.

Alázattal: William Davidson”

„Köszönöm Mr. Dr. zseniális William Davidson (hahahahaha!)”

„hahahahahaha!”

„Ennyi elég lesz!!! Jó éjszakát, Janet”

„Jó éjt!”