2. fejezet - A kirándulás

- Jaj, olyan korán keltünk! – ásított egyet Janet. Naomi egyetértően nevetgélt:
-  Majd hozzászoksz! Vagyis hozzászokhattál volna, ha hamarabb jöttél volna. Így viszont még koraibb keléshez kell hozzászoknod. – jegyezte meg Naomi, amikor a ház előtt vártak William-re

-         Mikor fogunk kelni? – kérdezte Janet olyan hangon, mint akit vágóhídra visznek.

-         Várj, kiszámolom… 8-kor kezdődik a suli, így fél 8-ra bent kell lenni… 1 óra az út… egy óra mire elkészülünk… ja, és még fél óra, mert segítenünk kell anyának a házkörüli munkákban! Asszem ötkor…

-         Ötkor?! – Janet majdnem elájult – Tegnap háromkor keltem, ma hatkor, így gondolom, minden hétvégén hatkor fogok kelni… ráadásul minden hétköznap ötkor kell majd kelnem?! Ahhoz képest a hat óra egy álom! – gondolkodott hangosan Janet.

-         Ő ott William? – kérdezte Naomi, amint a kezével az út végén közeledő sötét alakra mutatott.

-         Még nem látom… - várt pár percet Janet, majd hozzátette – Igen, ő az.

Naomi szemei felcsillantak, arca vörössé változott. William egy magas alkatú, széles vállú, szőke hajú, zöld szemű fiú. Janet hetykén odaintett Will-nek, Naomi pedig megdermedten bámulta, amint hangos csattanással összecsapják a kezüket, majd cinkos mosollyal köszönnek egymásnak.

-         Szia, Will!

-         Szia, Jan! – mosolygott büszkén William, ami a testmagasságára utalt

-         Te… te magasabb vagy nálam?! Hogy merted? – kiáltott Will-re Janet

-         Gyerekes!!! – vágta rá Will – Ne gondold azt, hogy mindig magasabb leszel nálam! – de azért Janet feje fölött csak gyülekeztek az idegességét jelölő villámok és denevérek. Naomi megilletődötten állt. Will észrevette a félrehúzódó Naomi-t:

-         Á, szóval te vagy Naomi! Már sokat hallottam rólad.

-         Hogyhogy? – ébredt fel Naomi

-         Hosszú… mindegy… nos, a teljes nevem William Davidson! – kezet nyújtott Naomi-nak, aki szívesen meg is ragadta azt.

-         Az én nevem pedig Naomi Rivers… bár a keresztnevemet már tudtad…

-         Ha már így összeismerkedtetek, mehetünk is, nem? – szólt közbe Janet

-         Pont hat dolgot kell átvinni. Hogy osztjuk el? Öt hangszóró, egy gitár… - mondta Naomi

-         Én és Janet két-két hangszórót viszünk, te meg Nao – Naomi elpirult a becézéstől – egy hangfalat és a gitárt.

-         Szó sem lehet róla! Jan gitárja, így – gondolom - ő szeretné vinni. – tiltakozott Naomi

-         Így van! – mosolygott Janet – Most, hogy megbeszéltük a haditervet, indulhatunk, nem?

Átcipelték a hangszórókat és a gitárt, majd feljött egy újabb probléma:

-         És hova megyünk? – tette fel a kérdést Janet

-         A házunk mögött van egy gyönyörű hely. Ott folyik egy folyó és tisztán látni a hegyeket! – mesélte Naomi.

-         Biztos gyönyörű! – olvadt el a gondolattól Will.

-         Tökéletes! – vágta rá Janet

Visszasétáltak a Rivers-házhoz, majd Naomi mutatta az utat. A fák között mentek hátra, majd kimentek a hátsó kapun. Ekkor egy kis tisztás következett, ami le volt zárva egy kétméteres kerítéssel. Will megszólalt:

-         Így hogy jutunk el a Corny-patakhoz? – merthogy így hívják azt a pici patakot.

-         Jaj, Will! Hát átmásszuk a kerítést! – vonta meg a vállát Janet

-         De Janet… - szállt vele szembe Naomi

-         Ezzel én sem értek egyet! Mi van, ha vannak bent kutyák vagy őrök? És ha van biztonsági kamera?

-         Nem értelek titeket. Egyszer élünk! Bízzatok bennem! Már többször is átmásztam ilyen kerítést és sosem kerültem bajba. – győzködte a többieket Janet – Na, jó. Ha ti nem jöttök, megyek egyedül. – átmászott a kerítésen és nem történt semmi – Látjátok? Biztonságos itt!

Ez már jobban meggyőzte őket.

-         Janet! Ne menj a partra nélkülem! Én vagyok a „börtönőröd”! – parancsolt rá komolytalanul Naomi Janet-re

-         Gyere! – mosolygott magában Janet – És te is Will!

-         Végül is nem maradhatok ki egy ilyen jó buliból!

Janet-nek igaza volt. Nem voltak ott sem kutyák, sem biztonsági őrök, sem kamerák. A tisztás tényleg gyönyörű volt, ahogy a Corny-patak is. A szemben tornyosuló hegyekről nem is beszélve. Leültek a patakpartra.

-         Egy ilyen hely mindig arra ösztönöz, hogy több és jobb legyek, mint amilyen vagyok! – szívta be a friss levegőt Naomi

-         És arra, hogy elmondj valamit, ami nyomja a lelked… - mondta Jan. Naomi tudta, nem szükséges, hogy most megszólaljon, így csak egyetértően hallgatott és nézte, ahogy Will hallótávolságon kívül a lábát mossa a vízben. – Tudod, öt éves voltam és mindennél jobban szerettem a családomat. Bár voltak buktatói a családi életünknek. Például apa messzire kapott csak munkát, és muszáj volt elvállalnia. Anya munkája pedig teli volt stresszel és csak apán és rajtam vezethette ezt le. A szüleim szinte megállás nélkül veszekedtek, pedig imádták egymást és engem. Én kezdtem magamba fordulni az otthoni kiabálástól, a szüleim pedig egyre erőteljesebben vitáztak. Egy este nagyon összevesztek. Apa dühösen ült az autóba és… - de Janet képtelen volt folytatni a történetet. Naomi átölelte:

-         Ó, ha tudtam volna! – fojtogatta Naomi-t a sírás – Nem kérdeztem volna az apukád felől… kegyetlen voltam!

-         Te nem tudhattad! Egyébként is örülök, hogy mostmár te is tudod!

Will ekkor nézett oda. Látta, hogy Naomi sír, Janet pedig üres tekintettel bámul. Mégis… Naomi-n akadt meg a szeme. Hiába sírt, akkor is… mégis… olyan őszintének, olyan gyönyörűnek tűnt. Will jobbnak érezte elűzni a kialakult állapotot.

-         Hölgyeim, csak nincs valami baj? –Naomi megtörölte a szemét, Janet pedig felkapta a fejét – Ne ittasátok itt az egereket! Inkább gyertek! Nagyon jó a víz!

-         Király! Menjünk! – kiáltott fel Janet, mintha mi sem történt volna és Naomi már tudta, miért látott valami furát Janet szemében. A gyász Janet esetében nem múlt el maradéktalanul. Ráadásul az érzéseit nagyon, már-már túlságosan is el akarja rejteni.

Janet és Naomi ledobták a cipőjüket és feltűrték a nadrágjukat, majd belegázoltak a sekély vízbe. Egymást fröcskölték, amíg tiszta vizesek nem lettek, ezután kimentek a partra és kifeküdtek a napra. Csakhogy pár perccel később beborult az ég és elkezdett zuhogni az eső. Ha valaki, hát ők tényleg bőrig áztak. Amikor Bell néni meglátta a csuromvizes barátnőket, jól megszidta őket, és nem kaptak ebédet. Janet és Naomi mégis végtelenül boldogok voltak. Most lettek igazi barátnők. Fölszaladtak Janet szobájába és Naomi felsóhajtott:

-         De jól esett ez a kirándulás!

-         Ugye?… Szabadság! – nevetgélt Janet

-         Azért az ebédet sajnálom…

-         Én meg már biztos, hogy fogyózom, mert tegnap sem kaptam. – nevetett újra Janet – És úgy örülök, hogy Will-hez került az én kis gitárocskám! – Naomi elterült Janet ágyán:

-         Hétfőn már suli… - fordult hasra az ágyon

-         Tényleg…

-         Ó, Janet! Azt hiszem, beleszerettem Will-be!

-         Höh? Mi van? – értetlenkedett Janet

-         Úgy látom, ez a másik gyengéd… nem tudsz fiúkról csacsogni!

-         Hát az tényleg nem a szakterületem! – kerekedtek el Janet szemei – Ráadásul nagyon meglepett, ahogy közölted. Mint a villámcsapás! Csak úgy lazán…

-         Jól van, na! Akkor többet nem hozom föl!

A vasárnap csendesen telt el. Hamar reggeliztek, elvégezték a házkörüli munkákat, majd mindenki készült a hétfőre. A lányok elolvasták, amit el kellett, Naomi megmutatta Janet-nek, hogy hol tartottak a múlt év végén, hogy mivel fognak kezdeni.
Janet az első sulinap után mégis fáradtan ért haza. Táskáját bevágta a sarokba, legörnyedt az íróasztala előtti székre és arcát tenyereibe temette. Naomi ott jött a nyomában és ő is Janet szobájába csörtetett be.

- Olyan jó neked Janet! Szívesen lennék te! – mondta Naomi őszinte csodálattal

- De hát miért? – mondta Janet megvetéssel – Hiszen te okos vagy, szép és népszerű!

- Te is okos vagy, szebb, mint én és a fiúk körében is népszerű vagy.

- De ahogy az igazgató mondja, romlott vagyok.

- Csak azért mondta azt, mert leköpted! És a lányok között is lehetnél népszerű, ha nem undorító dolgokat csinálnál!

- Ezt hagyjuk! Nehogy kisebbségi komplexusod legyen! Ráadásul miattam… - zárta le a témát Janet

- Hú, Janet! Ma annyi fiú szívét dobogtattad meg!

- Erről főleg ne beszéljünk! Számomra a fiúk csak jó pajtások!

- Ott van például Jimmie, Freddie, Eric, Paul, Peter…

- Hagyd abba! Bocsi, Naomi, de úgy látszik nem érted, hogy nem akarom hallani!

- Jó, abbahagyom! – zárta le a témát Naomu, majd elkezdte Janet szobáját még alaposabban megnézni. - Tudsz gördeszkázni!? – Naomi a szekrénynek döntött deszkára mutatott.

- Igen – mondta unottan Janet

- Képzeld, régen én is megtanultam! – ujjongott Naomi – Bár nem tudom, most mennyire megy…

Janet és Naomi egész délután a gördeszkázást gyakorolták. Szerencséjük volt, mivel az első iskolanapon nem kaptak sem írásbeli, sem szóbeli házi feladatot.

Két hét múlva Naomi boldogan huppant le Janet ágyára.

-         Na, hogy kedveled a sulit? – kérdezte mosolyogva

-         Egész jó… bár ne kéne ennyit tanulni! Meg a tanárok…

-         Ki a kedvenced?

-         Kedvenc... –fújt egyet - Hát én biztos nem vagyok senki kedvence! – „Én nem ezt kérdeztem, na mindegy” gondolta közben Naomi – Főleg nem a kémia tanáré!

-         Miért? Én őt szeretem…

-         Az egy dolog, de ő rühell engem!

-         Mert egyfolytában bántod és piszkálod. – jegyezte meg Naomi

-         Eleve ilyen volt! Eleve nem kedvel, sőt mi több… utál… - fejezte be halkan Janet

-         Az az igazság, hogy neki egyszerűen ilyen a természete. Bizonyítani kell neki! Tanulj szorgalmasabban, jelentkezz többet, menj versenyekre és a legfontosabb: van egy olyan tulajdonsága, hogy ha felszólít, egyszerűen nem bírsz megszólalni. Tegyél ellene! Ha pedig ezt mind megteszed, felfigyel rád és a szívébe fogad. És ha bár néha kicsit szúrósak és sértőek a megjegyzései vagy eltiporja az önbecsülésed, te mégis érzed, hogy szeret és segít átvészelni a modorát.

-         Aha, biztos… szép kis monológ.

-         De kedves! Igyekszem jó fényben megvilágítani a tanárokat, és mindent beleadok a beszédembe, erre te csak ennyire méltatsz: „Aha, biztos…”

-         Bocsi! Én sem tehetek róla, én meg ilyen vagyok. Egy az, még sosem éreztem, hogy egy tanár szeretne, így nem értem, miről beszélsz. Kettő, mit vársz tőlem? Egy ilyen szép beszédre mit szólhatnék? Én nem tudok… én nem vagyok…

-         Értem és igazad van. Te bocsáss meg nekem!

-         De most miért bocsássak meg? Anyám...

Naomi és Janet sok mindenben különböztek egymástól. Mégis, … furcsa módon ez tartotta össze őket, mint egy elszakíthatatlan kötelék. És néha, ettől olyan egyformának érezték magukat, mintha ősidők óta ismerték volna egymást, és testvérek lennének. Jó testvérek, akiket nem választhat el egymástól semmi.