3. fejezet - Naomi sérülése

-         Jaj, Janet! Akkor menjünk csak ketten! – kérlelte Naomi Janet-et egy szombat délutánon.

William megbetegedett, így Janet úgy döntött, az aznapi sétát inkább elhalasztják, de Naomi hajthatatlan volt.

-         Kérlek! Amúgy is, miért halasztanánk el egy sétát ilyen ragyogó időben csak Wil miatt? – kérlelte még mindig Janet-et

-         Nocsak! Inkább kirándulnál olvasás helyett? Ez érdekes! – nevetett Janet kicsit sem gúnyosan

-         Jó, tudom… hihetetlen… de én akkor is kirándulni szeretnék veled!

-         Jól van, kis Naomi! De akkor ma csak a régi városrészben nézünk szét, mert még Wil megsértődik, hogy nélküle megyünk!

-         Ó, mindig is szét akartam ott nézni, de anya nem engedte! Ott olyan zöld minden! Mert tudod, mindenre felfutott a borostyán és mindenhol nő fű meg páfrány! – ujjongott Naomi, pont, mint egy kisgyerek.

-         Gyere, menjünk! – mondta Janet az ajtóban

Ahogy beértek az óvárosba, Naomi-nak leesett az álla. Szebb, mint amilyennek képzelte! Ráadásul itt is folyt a Corny-patak, bár itt már inkább folyónak tűnt.

-         Nézd, Naomi! Ezen a rúdon lehet hintázni! – mondta Janet

-         De jó! – felpattant rá (a kezeivel megragadta a csövet) Naomi és elkezdte magát előre-hátra hintáztatni. Janet ekkor egy felfedezést tett. Mozog a cső. Agyán hirtelen gondolatok tömkelege szaladt át és abban a pillanatban, hogy Naomi kezében eltört a cső, már tudta is a megoldást. Ez egy ereszcsatorna volt. Most eltörött. Naomi pedig zuhan a Corny-folyó felé. Ha nem cselekszik, Naomi meghal. Naomi ereiben megfagyott a vér. A lábát hátralódította, így az a korlát csövei közül kettőbe beakadt, ezzel Naomi-nak, aki már a korláton túl járt, óriási fájdalmat okozva. Naomi úgy érezte, itt a vég. Janet, aki magához tért az első megrökönyödésből, megragadta Naomi beakadt lábát és felhúzta a rémült lányt, akinek láthatóan nagy fájdalmai voltak. Janet-nek pedig belső fájdalmai voltak… biztosra vette, hogy Naomi kiáltását soha nem felejti el. Fölkapta Naomi-t a hátára és rohant a legközelebbi orvoshoz.

-         Látom már, mi a gond. Naomi bokája eltörött, és amikor Janet megragadta a lábát, az kiugrott a helyéről. Csúnya, nagyon csúnya sérülés. Ráadásul teli vagy zúzódásokkal! Még jó, hogy nincs komolyabb bajod! Két hétig nem mehetsz iskolába. Több időre lenne szükség, de mivel már van iskola, nem adhatok többet.

-         Köszönöm, doktor úr. – mondta alázatosan Janet, miközben a doktor már a gipszet tette fel – Ügyelni fogok rá, hogy mindent betartson, amit ön mond!

-         Jó. Akkor: ne engedje, kivéve a vécézést, hogy felálljon! Ágyban fog mindent csinálni, beleértve az étkezést.

-         Értettem. – mondta Janet összeszedetten

Amikor kifelé tartottak a rendelőből, Janet-re rátört egy fojtogató érzés. Szinte kibukott belőle mondanivalója:

-         Naomi, én úgy sajnálom! Minden az én hibámból történt! Én… - folytatta volna, de Naomi pofon vágta

-         Sajnálom, Janet, hogy meg kellett tennem, de nézz magadra!

-         Te nézz magadra! Tolókocsiban ülsz! – mondta szemrehányóan és egyben sajnálkozóan Janet

-         Fogd már föl, Janet! Ha valakit okolhatunk az én vagyok! Én akartam sétálni, én akartam errefelé jönni és én akartam hintázni és kész! – mondta Naomi hozzá nem illő, ellenkezést nem tűrő hangon, majd lágyabban hozzátette – Te mondtad: Egyszer élünk!

-         Ez igaz. Már azt is sajnálom, hogy sajnálom, amiért sajnálom, ami veled történt!

-         Mi?! Ez a sajnálom-izé túl bonyolult! – nevetett végre Naomi

Janet hazatolta Naomi-t, majd leült tanulni. Ezután végighallgathatta a vacsoránál Bell néni szidás-tömkelegét. Számára az a lényeg, hogy Naomi-t nem vesztette el. Mostmár belátta. Nem azért aggódott annyira, mert le fogják szidni, hanem azért, hogy Naomi-nak komoly baja eshetett volna.

Janet élete az iskolában Naomi nélkül elég unalmas volt. Naomi-é szintén.

-         Soha többé nem tudom majd úgy használni a bokámat, mint azelőtt. Ezt mondta az orvos. Most helyetted anyával mentem. Képzeld, nagyon lassan gyógyul… emlékszel mekkora volt a törés? Ez az, ami miatt nem fogom tudni úgy használni a bokám, mint régen… - mondta Naomi reményvesztetten. A hangulata tökéletesen illett a kinti időhöz. Valószínűleg a sáros-esős időtől lett rossz a kedve.

-         Jaj, ne mondj ilyet, Nao! Ha valakihez, hát hozzád egyáltalán nem illik ez a hangulat! – mondta vidáman Janet. Janet túl vidám volt, ez Naomi-nak is feltűnt. Olyan kevés izgalmas dolog történt vele mostanában, hogy most aztán tényleg fúrta az oldalát a kíváncsiság, és muszáj volt rákérdeznie:

-         Mi az Jan? Mi történt?

-         Tudod, lesz majd egy ősz végi-tél eleji iskolabál.

-         Erről jut eszembe… egyik délután hallottam, hogy valami van odakint. Beleültem a tolókocsiba, tudom, nem lett volna szabad, de lementem és kinyitottam az ajtót. Hát egy óriási csapat fiú volt kint és mind téged keresett! El akartak hívni az iskolabálba. – mosolyodott el Naomi, de a történet lehangolta Janet-et:

-         Nem lett volna szabad felkelned, ahogy mondod! A fiúkkal kapcsolatban pedig: igen, már a suliban is próbálkoztak elhívni… és én kitaláltam az ellenszerét! A bulira keresnek egy bandát, bár csak egy szám erejéig… bár még így is mondhatom, hogy fellépek, így nem mehetek velük.

-         Honnan akarsz egy bandát teremteni? – ijedt meg Naomi. Ijedtségét igazolta Janet tekintete:

-         Tudsz valamilyen hangszeren játszani? – kérdezte cinkos mosollyal

-         Régen tanultam apától dobolni, de nem egészen… - Janet félbeszakította:

-         Az tökéletes!

-         De mondom, hogy nem biztos, hogy olyan jól megy, mint régen!

-         Nem baj! Újra belejössz, vagy megkéred apukádat, hogy újra tanítson!

-         Nem hiszem, hogy lenne rá ideje… - Naomi megfogta jobb kezével a bal vállát

-         Az énekesről is gondoskodom! Wil lesz az!

-         Wil?! – kiáltott Naomi meglepetten – De hát ő utál énekelni!

-         Utál, mert nagyon jó a hangja. Nekem elhiheted. Azért cikizték az oviban meg a suli első éveiben, mert tökéletesen, egy hamis hang nélkül el tudott énekelni akármit.

-         Nem fogja elvállalni…

-         De el fogja! Mert ha nem, majd bemosok neki, és ezt addig folytatom, amíg bele nem egyezik!

-         Brutál…

-         Ha csak így lehet meggyőzni! – erősködött Janet

Janet az iskolában meg is kérdezte az egy évvel alatta járó Wil-t a bandáról. Wil nemet mondott, ekkor Janet bekeményített:

-         Kérlek, Wil! Légyszi! Naomi is benne van!

-         Igen?

-         Igen. Ne okozz neki csalódást! – húzogatta fel-le a szemöldökét Janet

-         Jó, Janet, de ha beégünk, az csak és kizárólag a te hibád lesz!

-         Ez az! – Janet ökölbe szorította a kezét, majd olyan mozdulatot tett vele, mintha meghúzna egy hajókürtöt – Köszönöm, Wil! Örök hála! – Janet már el is futott, ekkor Wil visszafordult az asztalhoz, majd megjegyezte:

-         Neki sincs ki a négy kereke…

-         Hallottam! – nyomott egy barackot a fejére Janet, aki otthagyta a könyveit és azokért futott vissza.

-         Ütődött! – kiáltott fel Wil, mire Janet a karjával megszorongatta Wil torkát és közben a fején forgatta a másik öklét

-         Ezt megérdemelted! – mondta diadalittasan, majd ismét elszaladt

Janet egész nap feldobott volt és már egészen megkedvelte a kémia tanárt is. Bár már nagyon unta, hogy egyszer megígérte Naomi-nak, hogy: „Amíg nem jössz suliba, addig nem követek el egy kis apró, picike csínyt sem!”, de végülis betartotta. Alig várta, hogy Naomi ismét jöjjön suliba és együtt kövessenek el hülyeségeket. Azt viszont még jobban várta, hogy beszámolhasson Naomi-nak a Wil felett aratott győzelméről.

Végigrohant a lakáson, és kitárta Naomi ajtaját:

-         Ó, Naomi legyőztem Wil-t!

-         Igen? Hogyhogy?

-         Elég volt azt említenem, hogy te már benne vagy. – Naomi elpirult

-         Tényleg?

-         Igen, tényleg. Csak akkor egyezett bele, amikor megtudta, hogy te is benne vagy! – Janet direkt nyújtotta el, tudta, hogy ez Naomi-nak jól esik.

-         Annyira várom, hogy újra suliba mehessek! Ma kedd van, tehát már csak… szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap… már csak öt napot töltök itthon! Majd kiugrok az örömtől a bőrömből!

-         Én is! Ugye, segítesz majd a baklövéseimnél?

-         Hát vigyáznom kéne rád, – nevetett Naomi – de a baklövéseid közben is vigyázhatok rád! Bár most inkább neked kéne vigyáznod rám…

-         Egyébként a „bandára” visszatérve majd meghallgatásokat fogunk tartani, ahol keresünk majd egy ritmusgitárost és egy basszusgitárost.

-         Szerinted el fog jönni akárki? Mármint a hódolóidon kívül.

-         Remélem… muszáj lesz!

Janet és Naomi lefekvéskor arra gondoltak, milyen lesz majd, ha végre Naomi mehet iskolába. Élvezik majd az élet minden egyes percét.